Jelen bejegyzésbe ëgy átfogóbb pillantást vetünk Bessenyei Dánielre: rövid életrajz, klasszicizmus, kapcsolata Horatius-szā, möghintve ëgy kis Magyarokhoz”-zā. Ja és egyébként ma van pontosan 312 éve, hogy mögköttetött a karlócai béke, melybe az oszmánok 150 év után föladták fönnhatóságukat a Magyar Királyság fölött. Valamint Isten éltesse a holland származású gitáros-producert, a rockgitározás arculatának mögreformálóját, Eddie Van Halent, 55. születésnapja ākāmábú!

 

Bessenyei Dániel

 

Berzsenyi Dániel (1776-1836) egy régi középbirtokos család ëgyedüli gyermekeként látta mög a napvilágot. Édösapja ügyvédi oklevéllē röndőközött, fiát nem tanítatta, ameddig fizikailag mög nem erősödött. Ezt követően a soproni evangélikus líceumba tanút, amit ugyan otthagyott, mégis ott tanút mög latinú, s ismerte mög a görög római mitológiát, mely később nagy hatássā vót klasszicizmusára.

Berzsenyi stílusába végigvonú mind a klasszicizmus, a szentimentalizmus, s a kezdeti romantika is. A „Magyarokhoz” című ódáját még maga Kazinczy is dicsérette illette, akivē később a széphalmi irodalmi vezér bírálata miatt mögromlott a kapcsolata. Maga a műfaj az antik, görög-római értéköket idézi fő, hisz az óda fennkölt, magasztos tárgyú költemény (itt: a haza sorsa fölötti aggódás), mely a görög ódé, azaz ének szóbul ered, hisz eredetileg pengetős hangszerrē kísérték. Latin mögfelelője a carmen, melyet Horatius is gyakorta hasznát. Általába van mögszólítottja, pl.: természeti jelenség, ëgy mögszemélyesítött ēvont fogalom vagy kiemēködő történēmi személyiség, az említött két ódába ezök maguk a magyarok. „Magyarokhoz” címmē két hasonló művit ismeri a magyar irodalom, mindkettőbe mögfigyēhető a klasszicizáló hatás, mely már rögtön szerkezetükbe mögjelenik – időmértékes versölésükön tú mindkettőt az alkaioszi strófa szabályai szerint szerkesztötte, melyet Berzsenyi irodāmi pédaképe, Horatius is gyakran hasznát (Berzsenyit, a „magyar Horatius” névön is emlögették. A négysoros strófaszerkezöt ēső két sorát ëgy-ëgy hendekaszillabus alkotja, mégpedig ëgy-ëgy nagy alkaioszi sor, melybe három jambust ëgy anapesztus követ, amit szintén ëgy jambus zár lë. A harmadik sor ëgy (kilenc szótagú) ötödfeles jambus, a strófa záró sora pedig ëgy kis alkaioszi sor, melybe két daktilust követ két trocheus.

Az első ódának már rögtön az ēső sora mögadja a témát, amelyet később a műbe kifejt: „…Romlásnak indult hajdan erős magyar…”, azaz két idősíkot haszná, a mút és jelent, melyöket összevet az erkőcs tekintetibe, tehát időszembesítő verstípusrul beszéhetünk. Ez korszakākotó a magyar hazafias lírába, melyhöz hasonló taláható később Kölcsey „Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból” című ódájába, himnuszába. Ily mód mögfigyēhető a párhuzam nagy előd, Horatius „A rómaiakhoz”  című művivē, melybe a költő korának állandóan háborúkba torzsākodó honfitársai miatt kesergött hazája sorsa fölött, s melybe hasonlóan javító szándékkā ostorozza népit hibái miatt. A második „Magyarokhoz” óda első versszaka a korszellemet festi lë, melyet fölborzótak a napóleoni háborúk. A strófaszerkezetön kívüli klasszicizáló hatása szókincsibe is mögfigyēhető, s az ezt követő versszakokba ëgyaránt: Erynnisrű beszé, a lēkiismeretöt főbujtó görög istennőrű; Görögország földrajzát idézi a Dardanellákkā, s a Haemusokkā; illetve a római Titust említi, az igazságos és bőcs királyt, akihöz Berzsenyi I. Ferencöt, a Napóleonnā dacoló osztrák császárt és magyar királyt hasonlítja.

Kép forrása: http://www.helyitipp.hu/kepek/vegyes-kepek/hurramegint.jpg

 


2011-01-21. Péntök. Ezön a napon, körűbelű 2453 évvē a mű keletközése után azt vizsgájuk mög, hogy milyen ellentétök feszűtek Szophoklész „Antigoné” című drámájának két kúcsszereplője között. Ezön túl rátekintünk jellemükre is, különös tekintettē Kreón jellemváltozására, melybe a zsarnokság felé torlódást emējük ki. Mellesleg 74 éve mutatták be Bartók Béla egyik leghírösebb, „Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára” című darabját, melynek ëgyik érdekössége, hogy osztott zenekart ākamaz: a  zenekar a terem két szélin foglā helyöt :D.


Kreón és Antigoné vitája

 

Szophoklész a Krisztus előtti harmadik századba ét athéni drámaíró, Arisztotelész beszámolói alapján ő vót az ēső, aki díszletöt, tizenöttagú kórust, s mellé három szereplőt ākāmazott az attikai színjátszás történetibe. Az athéni demokrácia fejlődésit elősegítendő művei didaktikus jellegűek, mely mögjelenik „Antigoné” című drámájába is, ahun ütközteti az emböri, s az isteni törvényöket, valamint végigvonútatja a zsarnokság természetrajzát.

 

Kreón, Thébai királyának és Antigoné konfliktusának alapja, hogy Kreón mögtítja Polüneikész ētemetésit. Elődje, Oidipusz mögölte saját apját, majd ēvötte édösanyját, akitű gyerökei születtek. A két fiút később engedetlen természetük miatt azzā átkozta mög, hogy ëgymás keze áltā köll möghāniuk. Az apjuk trónjáé folyó harcbul Eteoklész kerűt ki győztesen, mire válaszú Polüneikész sereggē támadt a városra, s mindketten elestek a csatamezőn. Kreón erre alapozta döntésit, azaz Thébai ellenségit nem löhet ētemetni, míg a város védőjét „…jog s törvény szerint / A föld göröngyével takarta el…”. Ezzē szömbe Antigoné az isteni, természeti törvényöket e rendelet fölé helyözte, ami egyértēműen kimondja, hogy a halottakat ē kő temetni, hiszen ellenkező esetbe járványok kaphatják föl fejüket a területön. Igazságtalannak tartja, hogy a két testvér, akik mindketten részt vöttek a harcba ētérő mögbírálás alá esnek, valamint rá nézve személyös vonulata a kérdésnek, hogy tulajdon bátyját gyalázza mög Kreón döntése, aki így nem juthat a másvilágra. Kettejük párbeszédekó Antigoné egyenösen kijelenti, hogy „…parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / Iratlan törvényét áthágni kényszerít…”. Ebbe mögfogāmazza azon pontokat, miszerint az isteni törvényök maradandóak, fölűbíráhatatlanok, s magasabb rendűek az emböriekné. Az emböri törvényök annak függvényibe vátoznak, hogy az aktuálisan regnáló urākodó milyen elveket vezet be. Kreón és Antigoné ellentétit tovább súlyosbítja, hogy mindkettejükbe jelen van a „hybris”, azaz az ősgőg, mely a fatalista görög drámafőfogás szerint végű a szereplők bukásához vezet. Mindketten gőgösek, hajthatatlanok, büszkék, s dacbú cselekszenek. Antigoné Iszménévē szömbe elutasító, mivē testvére csak a cselekmény végin áll mellé, Kreónt pedig önnön hiúsága sodorja bele ëgyre jobban hatalmának kifordításába.

 

Kreón a Labdakidák trónjára ülvén programbeszédibe ëgy bölcs, mögfontolt urākodó képit kēti, aki mögfelel az exodikonba ēhangzott igazságnak, miszerint „…a bölcs belátás többet ér minden más adománynál…”. Kihirdette, hogy mindönki egyenlő ēbírálásba részesű, möghāgat mindön, a városhoz hű embört, valamint, hogy ő a város érdekeit képviseli. Ezzē szömbe képtelen vót egyenlő ēbírálásba részesíteni Polüneikészt, s a tény, hogy urākodásának rögtön az ēső napján mögszegik rendelkezésit, éktelen haragra gerjesztik. Ezt fokozza a tény, hogy mindezt ëgy fiatal nő követte ē, aki a klasszikus tekintélyēvű társadalomba mindönféleképpen aláröndőt szerepre kényszerű, melyet a műbe Iszméné testösít mög, aki szerint a nők csak ne szójanak bele a közéletbe, maradjanak passzívak.  Nővére ellenállását tükrözi beszélő neve is, amely a görög „anti-”, azaz „ellen-” képző, valamint a „goné”, azaz „nőies” elemökbű áll össze. A zsarnoki önkény felé sodródó Kreón büszkeségin Antigonét követően annak jegyese, Haimón, tulajdon fia ejt sebet, akivē kapcsolatba szintén azt nehezményezi, hogy fiatal létire próbája rávönni igazára. „…Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud…” fogāmazza mög tanácsát atyjávā szömben, aki azonban nem enged. A cselekmény sorsfordulatakó mögjelenik Theiresziasz, a vak jós, aki egyértelműen kinyilatkoztatja, hogy be fog követközni a katasztrófa abba az esetbe, ha Kreón nem enged. Emellett azonban mögmutatja neki azt az utat is, amit követvén mög tudja akadályozni a tragikus végkimenetēt:  „…És nincs ember, ki még nem tévedett soha / De tévedett bár, sorsa nem reménytelen / Ha bajba jutva nem makacskodik tovább…”. Kreón ugyan fölismeri a hibáját, de ekkorra má tú késő. Mivē Antigonét a halálba kűdte, kivátja fia öngyíkosságát, melyre felesége, Eurüdiké is véget vet az életinek. Kreón makacssága végű családja vesztit eredményözi, büntetése pedig az a lelki összeomlás, melyet mindenki ēvesztése okoz.


Az érettségi tételkidógozások második darabja az ókori görög (attikai) dráma jellemzőit vöszi górcső alá. Érdekösségképpen ma van John Fitzgerald Kennedy beiktatásának kereken az ötvenedik évfordulója. Harmincötödikként űt az Amerikai Egyesűt Álamok ēnöki székibe, a legfiatalabbként, s ëgybe az ēső katolikus-ként.  Illetve 122 éves lönne ma Sík Sándor Kossuth-díjas költő, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

 

Az ókori görög dráma jellemzői

 

Az Attikai-félszigetön fekvő Athén a görög-perzsa háborút követően, Periklész alatt a Fődközi-tenger vezető hatāmává vát, s a demokrácia kiépülésivē’ szükség vót ëgy népnevelő, kötelező jellegű előadásra, mely fejlesztötte az állampógárok gondókodását.


A Krisztus előtti ötödik századra a poliszokba a démosz, azaz a parasztokbul, iparosokbul és kereskedőkbül álló társadāmi réteg kerűt hatalomra. Az átalakuló társadalom szülte küzdēmök során olyan kérdéskörök foglākoztatták a poliszok lakosait, mint a biztonság, az állandóság, a vátozás, mely szemléletvátozás hozzájárút ahhoz, hogy a dráma váhasson a vezető műnemmé. Különböző akrobatikus, táncos, énekös, színjátékszerű szertartások, istentiszteletök több helyön kialakútak az ókori Hellászba, az ilyen elemök jelenlétibül követközik hogy a dráma szó, a görög „drán”, azaz cselekedni szóbul származik.  Ilyen eseményöket taláhatunk Mükénébe, Krétán vagy Eleusziszba, ahun Démétért, a földművelés istennőjinek hódótak az embörök, az athéni vezetői réteg mégis Dionüszosz, a szőlőművelés, a bor és a mámor isteninek kútuszát támogatta, melynek során kialakút a kis- s a nagy dionüsszeia. Ennek keretibe ëgy ötventagú férfikórus az isten oltára előtt dithüramboszokat adott elő – melyekbe Dionüszosz tetteit, szenvedéseit, halálát, s főtámadását énekőték mög – a kecskeáldozatot mögelőzve, amely az isten szent állata. Az athéni szerzők drámai versenyökön mérték össze tudásukat. Az előadott művekre jellemző vót a determinizmus, az előre ēröndöltetöttség, amin a szereplők nem tudnak vátoztatni, lévén jellemük a végzetük. Szerkesztési módjuk mögfelēt a három egység szabályának, vagyis ëgy cselekmény ëgy helyszínön, s ëgy időbe zajlott. A színház dombódāba kialakított, félkör alakú építmény vót, közepin a kerek tánctérrē, az orkhésztrávā. Itt szavāt a tizenháromtagú kórus, melyet Szophoklész tizenöttagúra emēt. Efölött, ëgy kicsit magasabban helyezködött ē a 2-3 szereplőre tervezött másik színpad, ahun a viták zajlottak. Az előadások röggē kezdődtek, s egész nap tartottak, ahová belépődíjat köllött fizetni. Kötelöző jellege miatt a szegényöknek ezt az állam állta. A színészök csak férfiak löhettek, álarcot hordtak, mellyē a női szerepöket is mög tudták formáni; valamint magasított lábbeliket hordtak, hogy jobban láthatóak lögyenek.

 

A kar, a didaktikus célt segítendő, magyarázta a darabot, tehát a művet dialógusok és kardalok ākották, melyöket tánckar kísért fuvolazenére. A klasszikus attikai tragédiák különböző szerkezeti egységökbül épűnek fő. A prologosz a főhős monológja vagy párbeszéde, Szophoklész „Antigoné” című darabjába ez a címszereplő és testvére, Iszméné szóvátása, ebbül ismerjük mög a körűményöket. A parodosz során vonú be a kar, példáú a thébai vének kara (Antigoné), s  mögjelenítik a közvéleményt („…Részegeként / Ránk fújni a gyűlölet viharát…”). A sztaszimon maga a kardal, az epeiszodion pedig az ezök  közötti párbeszéd. Az exodos az utósó kardāt követő párbeszéd, melybül mögismerjük a végkifejletöt, a befejezést. A művet az exodikon zárja, amikor is a kar az erkőcsi tanúság, valamint ëgy életbölcsesség mögfogāmazása után kivonú. Beékelődhet még ëgy kommosz, azaz panaszdal ëgy-két szereplő s a kar között. Az „Antigoné” című műbe ez a halálra ítélt címszereplő utósó főszólalása úton a sziklasírba, miután az élet és a szerelme helyött az elveit választja.

 

Bēső tagolását vizsgálván hat egységre bonthatjuk a fönti egységökbül fölépülő drámákat. Adott ëgy drámai alaphelyzet, amely a darab kezdete előtt kialakút szituáció, a későbbi összeütközésök alapja. Az „Antigoné”-ba ez a Kreón és Antigoné között fennálló elvi különbség, valamint a Labdakidák története a thébai mondakörbül.  Az expozíció a dráma bevezető része, a kiinduló helyzet, itt ismerjük mög a szereplőket (Kreón beszédéig). A bonyodalom során a szereplők konfliktusba kerűnek, előtörnek a háttérbe möghúzódó ellentétök, előkerűnek a drámai alaphelyzetbül eredöző problémák (Haimón és Kreón párbeszédéig). A krízis előtt taláhatjuk a késleltetést, melybe főcsillan a remény, hogy a konfliktus tragédia nékű záródik (Haimón és Kreón párbeszéde). Majd megérkezünk a válsághoz, a krízishez, ahol a feszűtség a legintenzívebb (Kreón és Theiresziasz párbeszéde), s végű bekövetközik a katasztrófa, a küzdelem lezárú, s a fatalista dráma ēhozza a körűményök és az emböri természetök átā kivátott végkifejletöt.

 


Az érettségi közeledtivē elindúl ëgy új rovat: érettségi irodalom és nyēvtan tételök kidógozása. Mindön ëgyös bejegyzés egy 6-7 percös folyamatos, összefüggű szóbelire van idealizáva, hogy kellő idő maradjon az esetlegös kötelezőkbül való idézésre vagy lögyön egy kis időkapu még, ha az embör mögakadna. Kiemēve szerepőnek azok a szakszavak vagy fontosabb pontok, melyek a gerincit ākotják. Sok sikert mindönkinek a főkészüléshöz!

 

A nyelv, mint jelrendszer

 

Az összes jelrendszer közű a nyelv a legegyetemösebb, mivē mindön embör képes az ēsajátítására, s használatára; továbbá ez a legalkalmasabb módja annak, hogy a kűső és a bēső valóságot mögragadjuk, kifejezzük. A nyelv tehát gondolatainkat kifejező elemök rendszere, melynek nyēvi jeleihöz szorosan hozzákapcsolódnak, azokat jelzéssé szervező, szabályok, s az ezökre vonatkozó használati útmutatások. Ugyanakkó nyēvi jelök kombinációjávā részletösen lë tudjuk írni a legkisebb, legegyedibb árnyalatokat is.

 

A jelet magát vizsgálván mögállapíthatjuk, hogy a jel az érzékszerveinkkē főfogható – azaz látható, hāható, stb…– jelenség (jelölő), amely ëgy önmagán túli jelenségre (jelőt) utā. A jelentés rétegződése miatt ëgy adott nyēvi jel az alapjelentésön kívű számos másodlagos jelentéssē bírhat, melyet befolyásol stílusárnyalatuk, s az, hogy hun helyezködnek ē az említött nyēvrétegök között. Ezök alapján mögállapíthatjuk, hogy a nyelv valóságfölidéző szerepe az ēvonatkoztatástul függ, s hogy a tulajdonnevekön kívű nem a valóság ëgy kizárólagos darabját jelölik, hanem ëgy egész csoportot. A nyēvök szókincsinek változása, bővülése sokkā gyakoribb, mint magának a nyelvtani rendszernek változása.

 

Ennek mögfelelően a nyēvi jelökné a jelölő maga a hangsor vagy betűsor, míg a jelőt az a fogalom, melyre ezök vonatkoznak.  Ha csoportba akarjuk helyözni őket, mög köll különböztetnünk természeti (szimptómák), mestörségös jelöket (szignálok), valamint nyēvi és nem nyēvi jelöket (gesztikuláció, testtartás, stb…). A nyēvi jelöket Pearce modēje alapján három csoportba soróhatjuk: ikon, index, szimbólum. Ikon esetin a jelőt és a jelölő között valamilyen hasonlóság áll fönn példáú a valóság és annak térképe. Indexrő beszélünk, ha a jelőt-jelölő viszonyba valamilyen kapcsolat taláható, mint ok-okozati vagy logikai (pl.: közlekedési táblák). Az előző kettővē szömbe a szimbólum esetibe nincs kapcsolat a kettő között, csupán ëgy előzetös mögálapodás (pl.: hagyomány) köti össze a kettőt, ilyenök a romantika korába a zászlók színeihöz társított ēvont fogāmak.

 

A nyēvi jelrendszer több rétegbül épű fő: fonémák (a kiejtött beszédhang, ezöknek nincs önálló jelentésük, csupán jelentés-mögkülönböztető szereppē bírnak), morfémák (szótövek, s szótoldalékok, azaz a legkisebb, de még jelentéssē bíró nyēvi elemök), lexémák (a szavak alakja), szintagmák (szószerkezetök), mondat, majd végű maga, az ezökbül összeálló, szöveg. A morfémákat alaktani viselkedésük, mondatbeli szerepük, s végű jelentésük alapján szófajokba csoportosíthatjuk. Abba az esetbe, ha már több morfémát kombinálunk, akkó má mondatrészrül, azaz glosszémárul beszélünk.

 

Hangalak és jelentés kapcsolatát vizsgálván mög köll állapítanunk, hogy az esetök túlnyomó többségibe az ēső nem utā a másodikra, azonba ez alú kivételök a motivát szavak, azaz a hangutánzó szavak (brummog, krákog), illetve a hangulatfestő szavak (cammog). A fönti szempont alapján mögkülönböztetünk ëgyjelentésű, többjelentésű, azonos alakú (homoníma), rokon értēmű (szinonímák) illetve hasonló alakú szavakat (paronímák). ëgyjelentésű szavak esetibe a hangsorhoz csupán ëgyetlen jelentés társú (H—J), s ennek mögfelelően a többjelentésűné mögjelennek a másodlagos jelentésök, de ezök között kapcsolat áll fönn, szömbe az azonos alakú szavakkā. Rokonértelmű szavakná azonban épp fordított viszonyt figyēhetünk mög, ott a jelentés azonos és a hangalak tér ē. A paranímák betűképileg igen közē ának ëgymáshoz pl.: helység ~ helyiség, még sincs sömmiféle kapcsolat a kettő között. Mindön szóhoz tartozik ëgy jelentésmező, melyet a köréje szerveződő alá-, fölé- és mellérendelő fogāmak ākotnak.

 

Kép forrása:
http://www.helyitipp.hu/kepek/vegyes-kepek/hurramegint.jpg


A fasizmus lélektana a „Mario és a varázsló” című kisregénybe

 

Thomas Mann (1875-1955) a németországi Lübeckben születött. Nyíltan kritizáta a nemzetszocializmus, melynek hatása mögfigyēhető jelen tárgyāt művibe is.

            A fasiszta diktátor alakja, Cippola a címbe csupán „a varázsló”-ként szerepöl, ezzē a szerző ëgy misztikus, okkult ködbe burkója, amely két területöt – kiváltképp a német fasiszták – kutattak is. Mussolinihöz és Hitlerhöz hasonlóan akaratereje hihetetlen, embörföletti hatāma embörismeretibül fakad. A fönt nevezöttek totalitáriánus rendszereihöz hasonlóan Cippola is a markába tartja az emböröket, még az ellene főlázadók is az ő szabályai szerint táncónak. A fasiszta diktátor és rendszerinek lélektanán túl mögjelenik a tömeg pszichológiája is. Mögtaláhatjuk azokat, akik fő nem lázadásukkā gyakorlatilag közvetött módon, de támogatják Cippolát; valamint beszéhetünk arrul a pszichológiai effektusró, hogy a csoportba ēkövetött bűn esetin kisebbnek érözzük az egyéni felelősségünket. Mindezt Mario tetézi be, aki mindazokat az emböröket jēképözi, akiket a fasizmus, a rendszer a végtelenségig mögalázott (a műbe ez abba jelenik mög, hogy Cippola arra kényszeríti szuggesztív hatāmávā Marió-t, hogy csókója mög), s ily módon mögteremtve önmaga ellenségit, amely kellő idő ētētivē ē fogja pusztítani.

            Thomas Mann művit ēhelyözve a világirodalomba mögállapíthatjuk, hogy mind esztétikai értéke, mind az 1920-as évek véginek Németországának politikai átalakulásának éleslátású kritikája miatt  kora irodalmának kiemēködő ākotása.

Kép forrása:

* Thomas Mann fényképe, Carl van Vechten munkája (1937), http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Thomas_Mann_1937.jpg

 


Pár héttē ezelőtt az X-faktor ēnevezésű tehetségkutató zsűrije is dāra fakadt, a „Macskafogó” című magyar film ëgyik betétdalára emléköztető produkciót előadván. Bemutatásátul számított pár napon belű má fő is kerűt több szélös körbe látogatott videómögosztó ódāra köztük a youtube szerverire is, ahun azóta növekszik a hāgatók száma. A blog második dāszöveg-elemzéseként most ezt vizsgájuk mög. Gyűjjön az értēmözés!

 

A négy mentor dala és nyēvi játékai

 

 

Elemzésöm témájáú a Geszti Péter által papírra vetött  A négy mentor dala” című dal szövegit vöttem, melyet aszerint értēmözök, hogy milyen nyēvi fordulatokat, nyēvi játékokat haszná a dāszöveg hangulatának erősítésihöz.

 

„Nyomhatod a boogiet, de benyögik itt a tutit” – indít a dāszöveg, méghozzá rögtön ëgy bēső rímmē. A negyedik és az ötödik sor rímpárját a „kottazűr” hapax legomenon neologizmus (spontán szóalkotás), valamint a „Côte d'Azur”, a francia riviéra adja. Magyar ajakon majdnem a homofónia jelenségirül beszéhetünk, amikor is a rímpár kiejtése mögëgyözik, noha írásképük ētér. Ezzē ëgyidejűleg ez mozaikrím (összerakó rím) is ëgybe, azaz a rím több szóelembül áll össze. A „minden jó, ha gége jó” sorkezdet a hetedik sorba evokáció, utalás az ismert magyar közmondásra, így a közös előismeret miatt ezt fölismeri a hāgató, s humoros változtatását érzéköli. Végű az ēső strófá a villanós-villamos kecskerímmē zárja le. Ehhöz az utósó előtti sorba „…Egy hollywoodi úton limuzin áll, csilli-villi villanós…” értēmező jelzős szerkezetöt haszná, hogy a mögfelelő helyre kerűjön a szó.

 

„Se te nem, se mi nem, nem vagyunk mi Eminem!” – vezeti be Geszti a második versszakot. A „te se, mi se” szórendöt mögvátoztatja, kiemeli a „se” szót (inverzió) annak érdekibe, hogy ëgy Eminemre való utalássā, bravúros hármas kecskerímmē kezdje a strófát. Ez a versszak mutatja be azt a záró két sort, melyet mindön későbbi, a refrént mögelőző sor végin visszahallunk: „…Az antré, ha tré nem tréfa héj, elég, ma léha méla lény ne légy!
Parázva rázni gáz az ám hazám, laláz talán, s aláz lazán!...”. Az akkusztikus hatást a bēső tiszta rímök, s asszonáncok végtelen láncolata adja, mely játékos hatáshoz hozzájárú a különböző stílusközegökbül érköző szavak pl.: az színházi „antré” ellátva a szlenges „tré” jelszővē. Ezt a hatást erősíti a „tréfa” szóvā kezdődő hetedfeles jambikus sorrészlet:

 

tré  |fa  |héj,  |e  |lég,  |ma  |lé  |ha  |mé   |la   |lény   |ne   | légy

   | U  | —   | U | —   | U    | — | U  | —   | U   |      | U    | 

 

„Parázva rázni gáz az ám hazám, laláz talán, s aláz lazán!” folytatja a sorpár második tagját a szerző. Az előzőhöz hasonlóan ismét a színpadi és a szlengös stílusok keverödnek, mint pl.: paráz, gáz avagy laláz. Ezek közé ékēve taláható az „az ám hazám” szókapcsolat, amely szó szerinti evokáció, utalás József Attila: Születésnapom című versinek harmadik versszakára: „Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!”. Az előzővē ellentétbe ennek ritmusa még tisztább, hiszen ëgy tökéletös jambikus kilences (nonameter):

 

Pa | ráz | va | ráz | ni | gáz | az | ám | ha | zám, | la | láz | ta | lán, | s a | láz | la | zán

U  |    | U  |  |  U |    | U  |    | U  |       | U |  | U  |    |   U |  | U |

 

Mindezt a nyelvi bravúrt zárja az anaforákkā („…Négy mentor….”) tűzdēt, hasonlóan páros rímös refrén.  A negyedik, s ötödik versszak számos külföldi populáris kultúrára való utalássā él, ilyenök pl.: Jagger, Charlie Checker, Pink, Britney Spears, Lady Gaga, Kylie. A Lady Gaga belső rímhívóra azonban ëgy magyar utalás válaszoló ríme felē: „…a Kriszta tiszta gyagya…”. E két szó tulajdonképpen nemcsak szóalakjukba hasonlítanak, hanem jelentésük is mögëgyözik. Ezután Geszti rátér a világháló világának kultúrájára: „…kapd elő a Facebookot…”, kopik-topic belső rím, „posztoló” (az angol to post [a comment], azaz hozzászólást kűdeni kifejezés magyar átvételinek továbbragozása). Mindkét témakörbül vött utalásokkā a szerző közelebb hozza a hāgatóhoz a dalszövegöt, ahogy az fölismeri a személyöket, illetve a kifejezésöket. Mindezt a fönt elemzött sorpár zárja a refrén újbóli ējövetele előtt.

 

A mű záró versszakában továbbra is mögfigyēhetjük a páros rímös szerkezetöt. Ez – lévén már a záró strófa –  kevesebb nyelvi játékot tartāmaz, ennek ellenire itt is ki köll emēni ëgy sorpárt, melybe bőven akad találom:

 

"...Oh jó fikció, hogy van ebben ráció,
oly jó, jó ció, emóció csak is no cicó!..."

 

Figyelömre méltó a ráció-fikció belső rím, majd a szünetváró ó, ió, ció… vakáció példájára szerkesztött „jó, jó ció, emóció”, amely így beáva az előző két rím mellé hármas belső rímöt formáz.

 

            A műrül kitekintvén, ēhelyezvén azt a dāszövegek sorába mögállapíthatjuk, hogy nyēvi leleményei a szintén nyēvi játékokkā teletűzdēt Repülő-korszak szövegeit adják vissza, melynek dallamvilágát megannyi hasonló játék tötte igazán egyedivé.

 


 

Milyen életstratégiákat szimbolizá’nak az ëgyös szereplők a „Kurázsi mama és gyermekei” című műbe’? Mi a mű tanú’sága?

 

           
        Bertold Brecht (1898-1956) a bajorországi Augsburg városába’ születött. Politikai nézetei miatt menekű’nie köllött a második világháború előtti Németországbul, s az Egyesű’t Államokba’ telepödött le. Nevihöz fűződik a Brecht-i epikus színház, valamint a Berliner Ensemble.
            Eilif, a katona, testösíti mög azt az embört, aki az életbemaradásé’ lopni is képes a háborúba’; irónikus hogy ezé’ akkó’ kitüntetik, míg békeidőbe’ ugyanezé’ kivégzik. Stüszi böcsületösségivē’ próbá’ életbe’ maradni, de esetibül mögtudjuk, hogy a háborúba’ ömagába’ ez sömmi (ha mögtalá’ják nála a pé’zt, akkó’ azé’ végzik ki, ha nem talá’ják mög, akkó’ mög azé’). Katrin a békeértékröndű életstratégiát jelképezi, azonban űt is eléri a háború (némaság, sebhely, halál), tehát a nem részvétel së jelent mögó’dást Brecht értelmezésibe’. Az ű egyenös értékröndjükkē’ ellentétös a szerző választása szerint köpönyegforgató jellemmē’ mögformá’t pap, aki azoknak a szimbóluma, akik képösek életüké’ a különböző’ óda’lak között lavírozni. Fiegler Anna, azaz Kurázsi mama a háború haszoné’vezőinek a karaktere, az ű stratégiájuk hibája, hogy csak profitálni akarnak a háborúbul. Az ő családi tragédiája adja mög a mű Brecht-i tanú’ságát is: mindëgy, miként vöszünk részt a háborúba, a szerző értékröndje szerint így vagy úgy, de csapásként fog bennünket érni.
            Brecht művit ē’helyözve a világirodalomba’ mögállapíthatjuk, hogy mind pacifizmusa értékröndje, mind a háború borzalmai szű’te tanú’sága időtálló, s bármikó’ példaképp állítható.

 

Kép forrása:

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Bertold-Brecht.jpg


Rikkancs, timpani, asszonykórus: MÖGJELENT a blog a facebookon rajongói ó'dalként. Mostmá' mindönki követheti ott az eseményöket, véleményözheti (a visszajē'zésöknek kifejezötten örű'nék is), s rajongójává válhat, lájkó'hatja. így néz ki a doboz, jelen cikkbe is belinkő'tem, de a jobbó'dali oszlopba' kap helyet egyébként:

 

Gyűjjön az elemzés:

Az emböri élet nagy kérdései  „A ló meghal, a madarak kirepülnek”-be’
 

Kassák Lajos (1887-1967) munkásmozgalmi érzületű költő, kinek stílusára hatássā’ vó’t mind az expresszionizmus mind a szürrealizmus. Nevéhöz fűződnek a Tett, a Ma, a Dokumentum, valamint a Munka című folyóiratok. Tárgyalt műve a Szittya Emil és Gödrös barátjávā’ ëgyütt mögtött nyugat-európai vándorútjábul és Apollinaire „Égöv” című versibül nyer ihletöt.

A művet négy nagy színre oszthatjuk, melyek mind az emböri élet egy-egy kérdésit feszögetik. Bécsbe’ a költő a közösségöt vizsgálja, melybe’ ütközni látja a mestörségöset a természetössē’. így ellentétbe állítja a civilizációt az egyénnē’ (pszichoanalitikus értelömbe’ az ID-t és a szuperegót), a magzatzsinórt a társadalom selyemszalagjávā’ valamint a bizonytalanságtul való félelmöt az istenféleömmē’.

A hitéleti vonalat fejti tovább a stuttgard színbe’. Kritikát fogā’maz mög az intézményösítött vallássā’ szömbe’. A stájer paraszt életit vöszi példának, aki ugyan egész életit a dogmáknak mögfelelően élte, mégis nyomorúságos az élete.

Brüsszelbe’ egy politikai agitátor előadásába’ hā’lják a társadā’mi igazságtalanságok elleni munkásmozgalom eszményeit. Ez, a korábbi képöket idézi mög a már szinte vallásos áhítatávā’. A munkásosztályt ëgy új mögváltó fogja mögszabadítani. Itt fejti ki Kassák a leginkább a társadā’mi különbségöket, az ezt követő párizsi színbe’ már csak a költészetrő’, a művészetökrő’ beszél.

                 Kassák művit ē’helyözve a magyar irodalomban mögállapíthatjuk, hogy páratlan darabja a két világégés közötti lírának, mely esztétikai értékin túl pontos képöt ad Kassák, s kora társadā’mának problémáirul.


 

Szürrealista és expresszionista jelök a „A ló meghal, a madarak kirepülnek” című műbe'

 

Kassák Lajos (1887-1967) munkásmozgalmi érzületű költő, kinek stílusára hatássā’ vó’t mind az expresszionizmus mind a szürrealizmus. Nevéhöz fűződnek a Tett, a Ma, a Dokumentum, valamint a Munka című folyóiratok. Tárgyalt műve a Szittya Emil és Gödrös barátjávā’ ëgyütt mögtött nyugat-európai vándorútjábul és Apollinaire „Égöv” című versibül nyer ihletöt.

             Az expresszionizmus a latin „kifejezni” igéből ered, mivē’ a belső én vetődik ki, azaz ahogy a költő látja a világot. A stílust, s így a jelen művet jellemzi az intenzitás, az igei stílus, a fő’kiá’tás, valamint a társadalom elesöttjeivē’ való együttérzés. A társadā’mi különbségök elleni munkásmozgalom a brüsszeli színbe’ patetikus magasságba emē’ködik a fő’kiá’tások („…hurrá Oroszország! éljen! Zsivió!...), az anaforák és az ismétlésök ā’kalmazásávā’. Ugyanitt érződik a forradā’miság és az ē’ragadtatás („…a forradalom vörös tavasza…”).

          Kassák gondolatfolyama – melyet központozás ē’hagyásávā’ teremt mög – s irracionális asszociációi az egész világot irracionálisnak láttatják, melyek a szürrealizmus jellemzői. Gondolatainak csapongását az objektív és szubjektív képek váltakozása adja. Mindezen túl az olyan szürreális költői képök, mint a „…sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat írtak az égre…” teszik igazán irracionálissá Kassák gondolatfüzérét.

          Kassák művit ē’helyözve a magyar irodalomban mögállapíthatjuk, hogy páratlan darabja a két világégés közötti lírának, mely esztétikai értékin túl pontos képöt ad Kassák, s kora társadā’mának problémáirul.


A gyors villámjegyzetöket folytatandó ezúttā’ Babits „Esti kérdés”, valamint „Húsvét előtt” című két versit vösszük elő az Ady-villámelemzésökhöz hasonlóan

  1. 1. vázlatpontokba szödve
  2. 2. csak a fő motívumokat kiemē’ve
  3. 3. annak, aki a vers törzsit akarja mögérteni, a legfontosabb gondolatokat.
  4.  
  5. A két vers két különböző Babits-ot mutat be, az első még a filozófus-költő-esztéta Babits, a másik pedig már, aki a l’art pour l’art véleködésbül kilépve fő’szólā’ a világ problémái ellen.

  

Esti kérdés

(forrásanyag)

 

filozófiai vers

→ mögjelenik benne a Bergson-i időfogalom témaköre

            – objektív és szubjektív idő

            – itt a szubjektív jelenik mög, melynek lényege, hogy ugyanazt az időegységöt más embörök máshogy élik mög, azaz a tapasztalattú’ függ

            – ez áll szömbe’ az objektív idővē’, amely független a tapasztalattul, s a változás miatt tudjuk érzékölni

→ ontológiai kérdésök (= léttan, létē’mélet): a világba’ föllē’hető dolgok értē’me, az élet körforgásának miértje

→ a szépség értékinek esztétikai dilemmája is mögjelenik

 

a vers három részegységre bontható

– I.       (a komplex költői kép végiig)

– II.      (a hā’mozás)

– III.     (az ē’ső kérdés mondatátú’ kezdve)

 

Stílusok a műbe’

– neoklasszicizmus: Danaida-lányok, Sziszifusz

– impresszionizmus: az este pillanatnyi képei, benyomások

– szecesszió: költői képök hā’mozása → díszítés

 

Húsvét előtt

(forrásanyag)

 

cím

– keletközési időre is vonatkozhat (március)

– átvitt értelömbe’ pedig a „feltámadás előtt” = a harc vége előtti idő

 

műfaja

– rapszódia: szabálytalan szerkezet → szabadvers → a forma erősíti a tartā’mat (visszaadja a szabálytalan forma a háború hangulatát)

– dithyrambos: a közösségöt leginkább érintő problémákrul beszél

 

stílus

– expresszionizmus: fő’kiá’tás, ismétlés, erőszak ē’vetése, háborúellenösség, intenzív, szuggesztív nyelvi formák

– naturalizmus: árnyaló stílusjegyként jelenik mög

 

2 részbül áll

– I.       Zaklatott, fő’kavaró    (szabadvers)

– II.      Békés rész                  (népi rigmusos)

 

Babits bűnfogalma: a bűn = a harc, a pusztítás, a háború

 


2010. október 20-án jelent mög Kovács Ákos „A katona imája” című lemeze, melynek címadó dalának szövege fogja képezni a mai bejegyzés elemzésinek tárgyát. Lévén az első a sorban, így mögnyitván a blog dalszöveg-elemzési arculatát is. A dalra mellesleg Ákos „a dal”-ként hivatkozott az új számai közű’ az AkoxVlog-ban, amely nem más, mint az album készítési folyamatát, s a koncertöket soronkövető hivatalos videoblog. Gyüjjön tehát az elemzés!
 

Kovács Ákos: A katona imája

(dalszöveg)

 
Elemzésöm témájáú’ Kovács Ákos „A katona imája” című új albumának címadó művit vöttem, melyet aszerint értē’mözök, hogy milyen párhuzamot vonhatunk a lírai én és Pál apostol között, valamint hogy milyen költői eszközöket használ elérendő a vers/dal kifejező erejit.
 
 „…Nem vagyok rá méltó, hogy a házamba lépj…” indul Ákos dalszövege, mely rögtön az elejin az alázatot adja mög a vers alaphangjának, mely alázat a vers/dal végire nyeri ē’ értē’mit: a lírai én ëgy vó’t bűnös, aki az Úrhoz folyamodik irgalomé’. A „házamba lépj” szókapcsolattā’ kifejezi, hogy nem a lírai én kereste Istent, hanem ő maga gyütt ē’ hozzá; ezzē’ má’ be is vezeti a később kifejtött páli párhuzamot, hisz visszaadja Pál, a damaszkuszi úton mögtapasztā’t talá’kozását, mely során az Úr Jézus kereste föl űt, s nem fordítva. A megtérés után főleg érthető az emiatt érzött köszönettē’jös alázat. A mű kezdő, bevezető jellegit erősíti, hogy elipszist haszná’ azzā’, hogy a „mond” tárgyas igének ē’hagyja a tárgyát, így egyenlőre az olvasó/hā’gató nem tudja, hogy tulajdonképpen mi is vó’t az a szó, ami kiváltotta a „gyógyulást”. Továbbá mindez szinte szó szerinti evokáció Máté evangéliumának nyolcadik fejezetének nyolcadik versére ("...És felelvén a százados, monda: Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jőjj; hanem csak szólj egy szót, és meggyógyul az én szolgám..."), mely rögtön megadja a műnek a hittel teli fennhangot.
 
„…Meggyógyul a lelkem, ahogy tisztul a kép / Azonnal enyhül a gond…”. Pál az esemény után három napig nem látott sömmit, majd Damaszkuszba érkezvén az Úrtól vezérölt Ananiás adja vissza kézrátétellē’ a látását („ahogy tisztul a kép”), mielőtt mögkörösztölte („Meggyógyul a lelkem”). Ezt követően ismeri fő’, hogy „…bárhová mentem, te jöttél velem / Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem…”. Ebbe’ a hasonlatba’ a szerző mögpróbá’ja emböri mértékbe’ kifejezni, hogy Isten mindönhun ott van az embörnek. A reménytelen szerelem az ëgyik melyhöz hasonlítja, s valóban ahogy az embör képtelen szabadú’ni a reménytelen szerelemtű’, mē’ az ē’választhatatlanú’ hozzákötődik, úgy Isten és az embör is ē’választhatatlanok (lásd a már apostollá lett Pál Rómabeliekhez írt levelének nyolcadik fejezetinek harmincnyolc-harminckilencedik versit „… Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban….”). A másik hasonlító a hazaszeretet („…Mint a hazám sorsa…”). A haza sorsa felé érzött örökös törődés, a hazafi hazája iránti szeretete löhet még emböri mértékbe’ olyan erős, amely segítségivē’ mögérthetjük a hasonlítottat, azaz Isten és az embör kapcsolatát.
 
Az „…Igazság lelke, most legyél velem…” invokáció fejezi be az első versszakot, s vezeti be refrént. Invokáció, azaz ez a sor segélyű’ hívja az Igazság lelkit, mely mögnevezés a Szentlelköt/Szent Szellemöt jelöli, melyrül János evangéliumának tizenhatodik fejezetinek tizenharmadik versibe’ azt olvashatjuk, hogy „…De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra…”. S valóba’, a korábban bűnös lírai én űt hívja segítségű’, hogy rátalá’jon az igazságra. Ezt a strófát, s á’talába’ a refrénök közötti átmeneti versszakokat mind, teljes rímök keresztrímös szerkezetibe foglā’ja, így ē’választva a refrén tiszta- és ragrímök páros rímeitű’.
 
„…Így szólt az  ígéret: / Mindenki megtérhet…” kezdi a refrént a dalszerző. Ez a két ütemhangsúlyos felezős hatos visszaadja, s mögerősíti e két sor ëgyszerű, tényszerű kijelentésit. Az embör két végpont közötti választását a jó és rossz ëgy ellentpárjávā’ fejezi ki: fény vagy férgök, melyek közű’ az utóbbi alkalmasint fölöttébb szubjektív asszociáció a rosszra. „…Tudom, hogy közelít / Engem is igazít / Az ítéleted / Nincsenek kivételek…” Eddig csupán a mögtérés után érzött hála, és a jó és rossz közötti választás jelent mög, azonban most már mindönnek a végső elbírálása, az utó’só ítélet is alakot ölt a refrén közepin. A mindezé’ való küzdelömbe’ vā’ja mög a lírai én, hogy „…Üldöztem már / És voltam az is, akit hitéért halálig üldöznek…”. Tovább mélyül ezzē’ a lírai én és Pál kapcsolata, lévén Pál (akkor még Saul névön) üldözte a keresztényöket, mígnem apostoli munkássága végin maga is üldözötté vált, hisz a hagyomány szerint tevékenysége miatt lefejezték. Mindezök végeztivē’ kiált föl a lírai én: „Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!”. Ez az erős, kifejező sor ëgy nemcsak a refrént, hanem magát a művet is lezáró evokáció a Bibliára (pl.: Lukács 17,13 „…És felemelék szavokat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk…”), s így a keresztény liturgiára (Χριστε ελέησον = Christe eleison = Krisztus irgalmazz).
 
            „…Halottaim, szeretteim, betegeim / Mind, akik hordoznak / Gyilkosaim, kínzóim és elleneim / Titeket hordozlak…”. Ez a négy sor ëgy logikai ívet ír le, mivē’ az ē’sőbe’ fokozássā’ ér ē’ stilisztikai értéköt a költő, s ezzē’ fő’felé fokoz (az élő szeretteink fontosabbak, mint a halottak, s még fontosabbak a beteg szeretteink); addig a harmadik sorba’ antiklimax-szā’ lefelé fokozás (súlyosabb a gyilkos, a kínzóná’, ami súlyosabb az ëgyszerű ellennél). A két fő’soroláson túl ellentétöt használ a két mondatszerkezet között, lévén az ē’sőbe’ űt hordozzák, míg a másikba’ ű hordoz. Ezzē’ a mondatszerkezet-szövéssē’ egyúttal paradoxont is ā’kalmaz a költő, hisz az első egységbe’ a halottak hordozzák az élő lírai ént, a másodikba’ –a lírai én szemszögibül ugyan mögfordítva – a halott lírai én hordozza élő gyilkosait.
 
A refrén másodszori ismétlése után négy ütemhangsúlyos felező tízes sorpárrā’ ad szapora ritmust fejtegetésinek, melyet főleg hiányos mondatok ā’kotnak, ahol vagy nincs állítmány („…Ölni serényen / Térdig a vérben…) vagy csupán bővítményökbül állnak („…Arccal a porban / Megalázottan…”). Ezzē’ eléri, hogy az említött sorok közű’ kitűnjön az ëgyetlen tē’jös, predekatív szerkezet: „…Győzni nem érdem…”, mely szintén ëgyszerűségivē’ és tisztaságávā’ válik a versszak tételmondatává. Ezönfölül mint versszak is kitűnik a refrénhez hasonló, páros rímeivē’, melyöket szintén tiszta- vagy ragrímök ā’kotnak. Az utolsó refrén előtt, a téma végső kibontásaként a költő a következő két sorban a „de milyen” anaforávā’ kezdve két költői kérdést tösz fő’, melyök ezöntúl ëgységbe szervezik a fönti hiányos mondatokat. „…De milyen érdek harcosa voltam? / De milyen ügynek a szolgája voltam?...” kérdi, hisz harcolni, möghā’ni, mögalázkodni mindön korban csak valamié’ löhetött, löhet. Erre eszmél rá a lírai én, akárcsak Pál a damaszkuszi úton. Ez az értékrendváltozás okozta válság az embör mind aktív („harcos”), mind passzív („szolga”) cselekedeteibe’ mögvalósú’. Mindezzē’ a körüljárássā’ éri az olvasót/hallgatót a refrén harmadszori ē’jövetele, mely refrén fő’fokozott érzē’mek közepette hagyja a művet, nem töszi le a hangulatát, hanem az „Istenem, irgalmazz nekem bűnösnek!” fő’kiáltássā’ ē’gondó’kodtatóan hagyja.
 
Kitekintve a magyar és a nemzetközi zenepiacra mögállapíthatjuk, hogy a slágerlisták élin – az elemzés pillanatában a szám albuma a MAHASZ Top 40 album és válogatáslemez listájának vezetője – nem találhatunk hasonlóan mögszerkesztött, illetve hasonló mély filozófiai-hitéleti témájú, hátterű művet.

 

A blog arculatát színösítendő, az ē’mú’t időbe’ ëgy oktatási videóvā’ készű’tünk az időmértékös versölés bemutatására. Remé’jük, hogy mindazok, akiknek a tanóra rövidnek bizonyú’t, hogy mögértsék, ezzē’ a videóvā’ mögvilágosodnak; remé’jük, hogy akik valamilyen okbul kifolyólag érdeklődnek a versök prozódiájának eme antik mértéke iránt hasznosnak találják az anyagot; s remé’jük, hogy azoknak a pedagógusoknak – akiknek së idejük, së energiájuk nincs az egyéb terhek alatt – is haszná’ni tudják venni otthon/iskolába’ mögtekinthető ismertetőanyagként. A fentiek miatt/ -ért, írásképe mögfelē’ az irodalmi magyarrá mögtött nyelvjárásnak.
 
A videó két tárhelyre kerű’t föltő’tésre. ëgysző’ a youtube szerverire 2 részletbe’, ezök linkjei a bejegyzés végin láthatóak a beágyazott videóvā’ ëgyütt, valamint a megaupload szerverire 1 videóként. Elkészű’ ëgy ingyenösen lető’thető változat is, aminek a minőségit nem rontották le a mögosztóportálok. Szintén a bejegyzés alján található. 
 

Időmértékös versölés 1/2

 
 


Időmértékös versölés 2/2

 
 

 

Időmértékös versölés – teljes

 

 

 

Letöltés

 

DATA.hu:

http://data.hu/get/3067526/Idomertekes.wmv.html

RAPIDSHARE:

http://rapidshare.com/#!download|745|424612677|Idomertekes.wmv|54539


A kis portugál kitérő után visszatérünk Ady Endréhöz, s vele az Örök harc és nász című vershöz. Egyébként ezön a napon születött Georges Raoault expresszionista-fauvista francia festő, igaz 1840-be’. Őt követi 51 évvē’ később Sarkantyu Simon magyar festő, akivē’ 36 születésnapot ünnepöltek mög ëgy időbe’ kérem szépen, igaz nem ëgy helyön, de ëgy olyan korba', amikó' má' ismerék a forrócsokoládét. A soron követköző elemzés Ady Endre Páris, az én Bakonyom.
 

Örök harc és nász

(szöveganyag)

 

Léda-vers

së veled së né’küled hangulatú „Én asszonyom, be jó, ha bántlak…” má’ az első sortú’

„…Meakulpázok, megtörök, sírok…”

meakulpázni’ = neologizmus (költői szóā’kotás)

– eredete a Confiteor (magy. ’gyónom’) bűnbánati ima. A benne talá’ható szövegrészlet „..én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem…” eredeti latin mögfelelője „..mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa…”

→ mea culpa → én bűnöm → „énbűnömözök” → az első sor agresszív fölütése után rögtön mög is bánja tettit a lírai én, amely párhuzamba állítható Ady és Léda, hol összevesző, hol bocsánatkérő-kibékülő kapcsolatávā’. Ezt a mögbánást erősíti Ady halmozása: „…megtörök, sírok…”

■ Mindön versszakot az „én asszonyom” anaforávā’, bevezetéssē’ kezd

– dekadens paradoxonnā’ él a második versszakba’ „…én asszonyom, be jó, ha rossz vagy…”, épp a rosszaságot éli mög jónak

– ëgy Ady-Léda kapcsolatra jellemző szituációvā’ zárja a versszakot „…Szivemben százszor, százszor megöllek, / Űzlek, gyülöllek…”

■ A harmadik versszakba’ az előbbi fő’vezetés-értekezés után fő’teszi a kérdést, miszerint „…ugye, hogy így lesz?...” az ő nászuk

– a Léda-versek kettősségit fejezi ki az utó’só versszakba’: örök lösz a szerelmük, tehát örök lösz a  szenvedésük is ëgymás miatt

■ Ady jellemzői a műbe'

– páratlan szám: cím, versszakok sorainak száma, versszakok száma

– (a kálvinista) Ady által gyakran ā’kalmazott bibliai-vallási elemei (pl.: Illyés szekerén, A Sionhegy alatt, …) itt a „meakulpázok” neologizmusba’ van jelen

Követköző:

■ Ady Endre: Páris, az én Bakonyom (Hétfő)


 Az előző bejegyzésbe' bejelentöt Ady-sor pihentető mögtöréseként most Gil Vicente Most virít című versibe' vizsgá'juk mög 326 szóba', hogy miként jelenik mög benne a reneszánsz életszeretet. Hisz ki tudja, bármikó' löhet ëgy olyan téma, hogy mutassa be ezt a kérdéstkört egy reneszánsz vers keretein belű' max. 330 szóba', oszt akkó' az embör ide-oda kap ilyen verset keresvén, hisz a nagyja nem olvas mást, csak telefonkönyvet meg Jake Gyllenhaal interjúkat. Na, most itt van. Azé' pedig, hogy mögerősítsem előző bejegyzésömbe' kijelentött dogmámat csak úgy mellékesen jegyzöm mög, hogy forrócsokoládé alatt születött még régön ez az elemzés. A korábbiakban mögfelelően az Örök harc és nász villámelemzése fogja követni. 

 

A reneszánsz életszeretet érvényesülése Gil Vicente költészetibe’


 
            Dolgozatomba’ azzā’ foglā’kozok, hogy valósú’t mög a reneszánsz életfő’fogása, világnézete a portugál Gil Vicente költészetibe’, melyet a Most virít című versire vetítök le.
            „Most virít ki kertemben a rózsa…” . A vers kezdő sorába’ rögtön reneszánsz töltetöt vöhetünk észre. A reneszánsz virágnyelvbe’ a piros rózsa a betē’jesű’t szerelem, a sárga rózsa a leánykérés, a fehér rózsa az elutasított szerelem virága vó’t. Vicente nem födi fő’ jelképe értelmit, hanem ekképpen folytatja művét: „…meglesem a csalogányt, / hogyan énekel…”. A csalogány, vagyis a fülemüle a legszöbb énekű énekösmadár, a dal királyának is nevezik. Azonban a világirodalomba’ a csalogány a költő kedvesinek, múzsájának a toposzává nőtte ki magát, a madár énekinek szépsége és a hölgy szépséginek párhuzamba állításának útján. Így mögjelenik a szerelem, ami az emböri fő’di élet ëgyik legalapvetőbb öröme, s a reneszánsz kor ëgyik legkedvē’tebb témája, mivē’ a legszöbb emböri érzésnek véli.
            „…Szép lány megy a folyópartra…”. Vicente kibontja a jelképet, mögjelenik maga a szép lány, a szeretött kedves. Az a gondolat, hogy az író ē’mögy möglesni mögin’ csak a reneszánsz érzületöt alátámasztandó, hisz a középkor plátói, idealizá’t szerelmi életivē’ ellentétbe’ itt a valós szerelem jelenik mög, melynek erejit reneszánsz nyelvezettē’ erősíti a rózsávā’, a csalogánnyā’ és a kerttē’.
            Az ëgy verstömbbe írt költeményt tagokra bontja a visszatérő refrén („…meglesem a csalogányt, / hogyan énekel…”). Ezzē’ a költő mögerősíti, kiemeli a vers fő gondolatát, a reneszánsz örömöt, az életvidámságot, melyet a pajkos leánylesés, s maga a szerelem jelenít mög a versbe’. Mög köll említeni, hogy a vers egészit is ez a refrén zárja le, így a lírai én és a lány között nem kerül sor fizikai kapcsolatra. Ezzē’ a költő kizárja a hedonista színt a földi boldogságbul költői hitvallását mögjelenítendő, miszerint az élet örömeit élvezi, de a reneszánsz szellemiségébe’, s nem az élvhajhászatéba’.
            Gil Vicente versibe’ mögfogalmazott elvei, s látásmódja jól példázzák, hogy ő vezette be a középkori arcú portugál irodalmat kora reneszánsz fényibe elérve a portugál nemzeti irodalmi újjászületésit.

Jelen bejegyzés a mögkezdött Ady-sorozat követköző eleme: Az én menyasszonyom. Egyébként, akit érdeköl ëgy kis asszociáció az elemzés előtt, annak mondom – mindön visszavezethető a forrócsokoládéra. Ezt igazó’ja a mai napunk is: ma lönne 207 éves Ralph Waldo Emerson, amerikai transzcendentalista költő, esszéista-filozófus, valamint úgyszintén ma van a 925. évfordulója VII. Szent Gergely pápa halálának. A két szám különbsége ± 718. Kr. u. 718 az római időszámításba’ ab urbe condita 1471. Ez ugyanaz a szám, amely az amerikai New York állambéli Champion község lakosága vó’t 1810-be’. Ez, pedig kéröm szépen ugyanabba’ az államba’ talá’ható, melynek a székhelyibe’ üzemölő Jacques Torres Chocolate üzlet ötcsillagos forrócsokoládét készít a New York Restaurant specialistáinak véleménye szerint. Bizony, kedves olvasók, csak gondoljanak bele: mindön visszavezethető a forrócsokoládéra.
 

Az én menyasszonyom

 
 
■ Hangulata alapján a Léda-versek közé sorolhatnánk, VISZONT még nagyváradi mögismerködésük előtt írta
 
■ Mindön versszak ëgy-ëgy mondat, tehát lezárt egészet képvisel magába’
– statikusságot idéz elő
– ezzē’ fő’soroló hangot vonú’tat végig a művön, amely az „idealizált nő” tulajdonságainak fölsorolásának érzetit segíti
 
■ Ez az idealizált hölgy
– löhet bármilyen társadā’mi csoport tagja (prostituált is – 1., 2. versszak), a lényeg, hogy a sírig szeresse → hűség
– „…álljon előttem izzó, forró nyárban: / » Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam«…” → kitartás a nehézségök ellenire is (= 4. versszak)
            → sömmi së számit, csak az, hogy viszontszeresse a lírai ént
 
■ A lírai én
– gondolkodásábú’ ëgyértelmű: sömmilyen következményök nem érdeklik, s nem is számítanak neki pl.: képes kijelenteni, hogy még a tisztítótűz së érdekli (7. versszak), csak ëgyütt löhessön vele
– ha ē’ is veszt mindönt, az élete üressé válik, akkó’ is, möglösz ű, s ű válik az életivé, ű fogja bető’teni (9. versszak)
– a 11. versszakba’ föl is kiált, hogy mindön:
 
szabályt (kőtábla szimbólum [evokáció=fölidézés]→ Isten Mózesnek adott kőtáblái → parancsolatok → szabályok),
 
 láncot (mögkötöttség, regulázás, törvényök mögszegése miatt való szenvedés szimbóluma)
 
félredobna ez a kapcsolat, amely szabadon „…holtig kacagnók a nyüzsgő világot…” (kacagnók= ’kacagni’ + a többes szám első személybeli föltételös mód régi tárgyas ragja → kacagnánk [azt])
 
■ Dekadens ízt kap a mű az utolsó versszakokba’
– a halált, a „végső búcsút” kacagás kíséri
– az életöt definiálja: „bűn és szenny”
 
■ Ady jellemzői a műbe’
– páratlan szám: cím, versszakok száma
– mögdöbbentő, durva képök pl.: „utcasarkok rongya”, „kirugdā’t, kitagadott céda”
– provokatív hang
– Ady misztikus kívülállóság-érzete, hogy ő más, mint a többiek → az ő szerelme is több, tökéletösebb „…ketten voltunk csak tiszták, hófehérek”
– régies + mai/modern szavak keverése pl.: kacagnók, általéget ↔ szenny, utcasarok
 
 
Követközik:
 
■ ˂ az Ady-sorozat pihentető mögtörése ˃
 
■ Ady Endre: Örök harc és nász
 
■ Ady Endre: Páris, az én Bakonyom

Az előző bejegyzésbe’ ē’kezdött Ady-villámelemzésök követköző darabja A Halál rokona, majd a soronkövetköző Az én menyasszonyom versekkē’ foglā’kozik. Szöveganyag a cím alatt talá’ható. Akit érdeköl, annak mondom: mindön olvasónak áldott, boldog pünkösdöt kívánok; aki, pedig még őrzi a pünkösdi királyválasztást és őt érte a korona, annak üzenöm, hogy vágjon vissza azzā’ (ha hó’nap le akarnák szödni, mint a karácsonyfát), hogy:
1. csoda, hogy még ünneplik, s mivē’
2. mindön csoda három napig tart, így minimum 3 napig köllene még trónolnia
Eszteröknek, Elizáknak pedig boldog névnapot. 
 

A Halál rokona 


■ Ady halálciklusának bevezető darabja
 
A Dekadencia hatása a műbe’
– a halálkép már-már vonzó szemléltetése
– a „szeret” igéhöz ellentmondásos, vagy dekadens képöket köt, ilyen a tűnő szerelem, a beteg rózsa, a szomorú óra, a fáradt lemondást, …
– magasztos szintre emeli a halált azzal, hogy „A nagy Halál, a szent Halál”-nak szólítja
– a hatodik versszakba’ mellékmondatok halmozásávā’ vezeti ē’ az ó’vasót a végső követköztetésre: a világ negatív
 
■ Mindön versszak ëgy-ëgy önálló kép
– ezök fő’cserélhetőek, nincs közöttük kapcsolat --> lezárt egészet ā’kotnak önmagukba’ --> a vers drámaiságát erősíti
 
■ Költői eszközök
– asyndeton (kötőszóē’hagyás): „Én a Halál rokona vagyok, / [ezé’/mivē’?] Szeretem a tűnő szerelmet
                   --> ok-okozati metonímiát teremt a magyarázó/követköztető mellékmondat kötőszavának ē’hagyásávā’
– ismétlés: „szeretem… szeretem…”
 
Nyelvtanilag ugyanazt a szerkezetöt vonú’tatja végig az egész művön
– majdnem predekatív szerkezetbe hajlik a szintagmatikus (szószerkezeti) ëgyszerűsége: az állítmány-alany (rejtött alany/személyragba’ jelzött alany) mellé csak ëgy tárgy, illetve a tárgyi mellékmondat kapcsolódik
 
■ Keretös mű --> hangsúlyoz és lezár
 
■ Ady jellemzői a versbe’
– páratlan szám: cím
– nagybetűs kiemelés: Halál
– dekadencia
 
Követközik:
■ Az én menyasszonyom 

 

 

Mögjegyzöm: a bejegyzésökhöz nem ütközik jogszabályba hozzászólást/kritikát/észrevételt írni ;)


Bármikó ēgyühet az az idő, amikó az embörnek hirtelen össze köll foglalnia pár mondatban, hogy mirül is szól ëgy adott irodalmi mű; amikó nem esszéket várnak, nem érteközésöket, hanem a lényegöt kiemelő tömörítött beszámolót. Főleg fontos az ilyen, ha több irodalmi művet akarunk összehasonlítani – nem monográfia formában –, hanem töszöm azt ëgy dolgozat keretein belű’, mint példáú’ Ady Endre istenös költészetinek alakulása vagy a Léda- és a Csinszka-ciklusok összehasonlítása. Azt a motivációt most kihagyjuk, hogy mi van akkó, ha valakinek ëgy gyors tartalomra van szüksége, mē’ „nem vó’t ideje” eló’vasni az említött műveket, mivē’ barátai kényszeritötték, hogy mönjön ē’ bulizni velük. A soron következő pár bejegyzést tehát Ady-műveket fog fölölelni lényegkiemelő, gyors formában.
 

Meg akarlak tartani



■Léda-ciklus
– kettejük kapcsolatára oly jellemző kettősségöt fogalmaz mög, főleg az utó’só előtti versszak: vágyakozás a nő iránt ellentétben azzā’, hogy távol szeretné tudni magátul.
– Számos ellentét és paradoxon
– röpke utalás Léda nőiességire az ötödik versszakban, melyet közrefog az ellentmondás, akárcsak kapcsolatukban
– az utolsó versszakban a lírai én ëgy idealizált asszonyra tekint ki, akinek az ëgyetlen jellemzője, hogy MINDIG képesek ëgymást szeretni, ez utal a Lédához fűződő periodikus szeretet-gyűlölet alapú kapcsolatára
 
■ Költői eszközök
– Fokozás (1., 2. versszak)
– Paradoxon (3. versszak): a csók nem hevíti föl a másik felet, éppen, hogy mögfagyasztja.
– Szinekdoché (3. versszak): Léda ajka jelöli az egész nőt, azok hidegsége utal az egész nő hidegségire. Ezt erősíti a versszak záró sora, amelyben az érzéketlen nő mögtapossa a költői ént.
– Paradoxon (4. versszak): A „legszebb” és az „átok” közé tösz egyenlőségjelet.
– Ellentét (4. versszak): „…Elhagylak, mert nagyon kivánlak…” + nyelvtani konvenciók ē’hagyása (rövid i)
 
■ Ady jellemzői a versben
– páratlan szám: versszaksor, cím
– ismétlés, ellentmondás
– támadó hangvétel
 

A Hortobágy Poétája



■ Szimbolikus hellyé válik ëgy létező táj
 
■ Költői hitvallás, önarckép
– a második versszakban az új gondolatok letiprásárul szó’ a lírai én, amellyē’ párhuzamba állítható Ady haladó szellemisége a társadalom kapcsán, valamint szimbolista költészetinek szömbehelyezködése a népszerű utóromantikávā’ (/posztromantika).
– Ugyanez a gondolat található a Góg és Magóg fia vagyok én sorai között lévén nyugatrú’ gyün és a haladást hozza.
– nem áll be a sorba, hanem saját útjait követi
– gondolatritmus található a versben, vissza-visszatér a fönt kijelentött szömbehelyezködés.
 
■ utó’só versszak: „…De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett…”
– bamba társak = akik nem ismerik fő’ haladó gondolatait
– a lírai én ē’temeti a nótát, ami löhet ëgy szabályos ritmus, dallam..., azaz a mögszokott verselés, ízlés szimbóluma
– ez a nóta áll szömben a káromkodássā’, a fütyörészéssē’, azaz a szabadabb vagy kevésbé kötött verseléssē’, amit Ady követött
– sőt itt még utal a hangnemre is à nem riad vissza a káromkodástul, azaz hogyha köll, nyers szavakat használ
– a fütyörészést leggyakrabban magunk kedvtelésébül űzzük, tehát, ha nem törődnek vele, nem ismerik fő’, mivē’ ő nem fog senkit së kiszó’gá’ni. Akkó’ fütyörészik (versel) ő majd magának.
 
■ Ady jellemzői a versben
– páratlan szám: cím
– neologizmus (költői szóā’kotás): csorda népek
– halmozás: „…halálra, borra, nőre…”, „…piszkos, gatyás, bamba…”
 
 

Követközik:

■ Az én menyasszonyom
 
■ A Halál rokona

Előzetös az elemzésbül:

"...Ané'kű’ tárja elénk a szabadságtú’ mögrészögű’t művész kálváriáját..."

A Gilitze Blog ímhol prezentálja követköző elemzésit, melynek témája ismét ëgy kortárs mű – Garaczi László "A mennyország térképé"-nek első fele. Remélöm, hogy a vissza-visszatérő ó'vasók ismét hasznosnak talá'ják ezt az elemzést is; mindön kommentöt szívesen várunk.
 

Garaczi László: A mennyország térképe

 

            Elemzésöm alapjáú’ a műben mögjelenő összehasonlítást vöttem alapú’, azaz az író milyen hasonlóságokat födöz fő’ az őrű’t és a lángelme között, illetve, milyen eszközökkē’, milyen módon fejezi az ezök között feszülő ellentétöket vagy hasonlóságokat.

            „Zseniális düh kerített hatalmába, a grafománia, más néven írásdüh…”. Az író má’ rögtön a novella első részének (Lombroso) első sorában fölvezeti a témát, amit az egész alfejezetön át tárgyal. Az írást, azaz az ā’kotást, a teremtést összekapcsó’ja az őrű’ettē’. Ennek ē’ső mögnyí’vánulása a grafománia, azaz a betegös írásszenvedély. Leírja ennek az állapotnak a tüneteit, az idegösen rángó lábat, a kényszermozgást, azaz ahogy folyton lyukat váj székinek lába a padlóba és, hogy annyira magávā’ ragadja az írásvágy, hogy azt sem vöszi má’ észre, hogy a végrendeletit az asztallapra írja. Ezt követően Miltont említi – az ē’veszött Paradicsom íróját –, aki látási fogyatékossága ellenére is képes vó’t mögalkotni emböriség-költeményit, lányainak diktá’ván.  Miután a mű kezdő sora fő’vetötte az alapkérdést, ē’kezdi mögvizsgálni a kérdést mindkét szempontbul. Milton az író ē’ső példája a zsenire, a lángészre, aki vaksága ellenére is képes vó’t alkotni. „… Meghagytam örököseimnek, hogy síromra egy almát tegyenek…”. Újabb alakokat említ: Éva, Paris és Newton. Az alma ebben a helyzetben a kötelék, ami közös mindëgyik személyben, mind szimbolikai értelemben, mind ténylegösen. Ténylegösen, hisz mindannyiuk életiben jelentős szerepet játszott. Éva, az első embör felesége azzā’, hogy leszakította a kígyó szavára az almát, Ádámmal ëgyütt kiűzetött a Paradicsombul. Párisz azzā’, hogy a görög mondavilág szerint Aphrodité istennőnek ítélte a legszöbb istennő címéért járó ā’mát (a káosz ā’máját, Eris ā’máját), kirobbantotta a Trójai háborút. Newtont – az ē’terjedt történet szerint – ëgy fárul leesött alma ihletett mög, hogy tökéletesítse a gravitációrul ā’kotott fogā’mát. Szimbolikailag pedig – ē’tekintve az ā’ma számos értelmözésitül – ebben a műben az ā’ma az őrület és a lángelme egyesülése, azaz a kettő tökéletös uniója. Éva kíváncsisága hozta az emböriségre a keresztény dogmák szerint az eredendő bűnt vagy az áteredő bűnt. A kíváncsiság alapvető művészi tulajdonság, hajtja az új kifejezésmódok keresésit. Más szemszögbül viszont a művész is elér ahhoz a ponthoz, amikó’ is választania köll, hogy e szó nevében hajlandó lögyen-ë a tiltás ellen cseleködni – ami löhet óvás is a rossztól, nem csak ëgy önkényes parancs–, hajlandó lögyen kétkedni a jóban, vagy nem. Olyan kérdés ez, mint ē’választani a lángelmét az őrű’ttől vagy választani közülük, hogy mikor melyikrő’ beszélünk.

            „… Annyira megkönnyebbültem, hogy kiengedtem ketrecéből a kedvenc kopasz kanárimat, és nekifogtam a sörivásnak”. Az elbeszélő a madár toposszā’ fejezi ki mögkönnyebbülésit. A kalickájábul szabadú’t madár, a szabaddá vált emböri lelköt szimbolizálja, a szárnyas madár, a szabadon szállható emböri gondolat. Ez a mögkönnyebbülés azonban nem tart sokáig, mert ismét fölélénkül a grafománia „… újra írnom kellett”. Ezúttā’ ëgy levelet akar címözni Istenhez, de nem tudja, hova kű’dje. Itt nem maga a levél áll a középpontban, annak ellenére, hogy gyönyörűnek írja le, hanem az út a Bibliához, ahol reményei szerint talál valami segítséget a címzéshez. Ezt az utat ëgy gyermekkori rossz szokás jellemzi, azaz útfélen az elbeszélő  mindön lépcsőt, utcakövet, szőnyegmintát mögszámol. Miután ezzē’ újra fölvezette a témát, visszatér annak elemzésihöz, de ezúttā’ nem a lángelmék és az őrű’tek közötti kapcsolatokat keresi, hanem a tömegbül kiemeli önmagát, az elbeszélő  a nagy embörök tulajdonságai alapján keresi a választ a kérdéseire: „… Lángész vagyok-e vagy őrült? Esetleg mindkettő…”. Fő’sorakoztatja az izmok idő előtti ē’sorvadását, a sápadtságot, valamint, hogy a nagy embörök feje forró, lába hideg, vagyis átvitt értelemben, elméjüket belülről égeti az alkotóerő, a képesség, hogy valamit teremtsenek. Mint az ē’ső összehasonlításná’, itt is mögnevezi azokat, akiket sorstársainak tart. De ezúttā’ nem csak mögnevezi Beethovent, hanem ki is fejti, hogy miért tartja őt önmagához hasonlatosnak. Ő csak ëgy ëgyszerű kántor vó’t, míg ëgy verekedésben valaki orron nem vágta és ëgy gerenda a fejére nem esött. Tehát ahhoz, hogy kitörjön az ëgyügyűségbül, köllött ëgy őrű’t ráhatás, ëgy vereködés, vagyis köll ëgy csöppnyi őrű’tség a művész életiben, hogy kitörjön a szürkeségbül, hogy zsenivé vá’hasson, hogy fő’födözzön (Kolombusz Kristóf említése), hogy ā’kosson (Dante). Ezt az átlagosbul születött teremtőerőt a tavasz toposszā’ fejezi ki, a természet fő’támadása a tél zordságábul, hasonlóan az embörbül fő’támadó művészhöz. „… Tavasszal… írta Lombroso a Lángész és az őrületet…”. Mögérkezünk az alcím mögértésihöz, mely le is zárja azt a gondolatmenetöt, amit az izomsorvadássā’ kezdött ē’. Lombroso ebben a könyviben kijelenti, hogy a bűnözők testi és mentális fölépítése má’ kezdetben ē’tér a normális embörtül, s ezök hajszó’ják bele az őrű’tségök ē’követésibe, ilymód természetükbő’ fakadóan hasonlóak az őrű’tekhöz. Így tehát az írói én kutatása –, ami löhet akár az író saját hovatartozásának kutatása vagy csupán ē’méleti kérdés – a végihöz érközik, Lombroso személyiben mögtalá'ja azt, aki kimondja, hogy a művész eleve ē’rendeltetött ā’ra, hogy ā’kosson, a homlokán a jel, hogy teremtsön. 

            Az író visszatér Dantéhöz, fő’használja az Isteni színjáték ëgyik alakját, Ugolino grófot. A grófot szöröncsétlennek nevezi, s amikó’ ëgyik ismerőse möglátta a róla festött képet, ëgy csirkecombot vágott hozzá, nehogy éhön haljon. Az árulással vádolt Ugolino-t ugyanis Ruggieri érsek négy fiával ëgyütt ëgy toronyba záratta ital és élelem nélkül. Fiai szenvedtek, mire ő két öklit rágta tehetetlenségiben, s fiai – abban a hitben, hogy az éhségtő’ töszi – fő’szólították, hogy ögye mög őket. Végű’ Ugolino tette miatt az Infernóba kerű’t, vállig belefagyva a tóba. Képiben ëgy olyan személy tűnik fő’, aki nem rendē’közik különlegös adottságokkā’, nem illik a korábbi személyök listájába. Ő azt a személyt jeleníti mög, aki bizonyos körülményök között, ëgy bizonyos határon túl is ē’fogadja az őrültségöt, követi, amit súg neki. Korábban azt mondta az író, hogy a zseninek szüksége van az őrületre, hogy kitörjön az átlagos embörök tömegébül, de itt pontosítja korábbi kijelentésit, arró’ kezd beszélni, hogy mi az a határ, amin túl nemet köll mondani, mi az a mezsgye, amin túl má’ nem löhet járni.

„… Körberajzoltam a zsírfoltokat, és rádöbbentem, hogy a mennyország térképe…”. Mögjelenik a novella címe. A festményre csöppent zsírfó’tok, mindazon információ, mindazon gondolat, melyet kérdésének mögválaszolása során talá’t. Az elbeszélő  röndözi ezöket, ē’gondolkozik rajtuk, mígnem rádöbben, hogy mögválaszó’ta a kérdésit, birtokába jutott a tudásnak, a mögoldásnak, azaz bírja a mennyország térképét.

Az Ugolino-val bevezetött mezsgye fölötti elmélkedésit azonban folytatja, a válasz után kitekint, didaktív szellemben mögvizsgálja az őrületnek és a mértéktelenségnek önmagára gyakoró’t kihatásán túl, hogy mily egyéb következményökkē’ jár. A sok művészt sújtó alkoholszenvedély eredményinek tekinti, hogy a nagy embörök gyermekei tolvajokká, gyilkosokká, hülyékké, sorvadásosakká, rosszlányokká vá’nak, akik elődjükkē’ ellentétben milliós kárt okoznak hazájuknak.

„…Nem mertem borotvát ragadni, mert féltem, hogy megsebzem az arcomat…”. A művészembör másik tulajdonságának tartja a túlérzékenységöt, ami miatt a hétköznapi embör számára érthetetlen dó’gok miatt aggódik, fölöslegös dó’gok miatt vacillá’. Ezökben a pontokban végig mögjelenik Lombroso ē’mélete, az alcím, miszerint ezök az embörök ilyennek születtek, születésüktő’ fogva bírnak ezökkē’ a tulajdonságokkā’, azaz hátrányokkā’ vagy előnyökkē’. Az ezt kifejezendő hétköznapi témák után Byront említi, mint ennek az állapotnak a legfölsőbb fokát, amikor a művész olyannyira átadja magát ennek, hogy képessé válik elalélni a gyönyörtő’. Ezt a gondolatot nem fejezi be rögtön, inkább mögtöri – mintha hatásszünet lönne – ëgy beékelt gondolatfoszlánnyā’ a „híres emberek házassági statisztikájá”-vā’. A kitérőt követően folytatja annak az állapotnak a leírását, amikor a művész nem képes möghúzni azt a vonalat, amin túl őrű’tsége veszélyös méretöket ölt.

„…Ekkor hirtelen búzaszemmé változtam és rettegtem, hogy kanárim felcsippent…”. A madár, amit ő maga engedött szabadon föl akarja falni, azaz az olyan mértékű szabadság, amikó’ nem ismer ē’ semmilyen határvonalat, korlátot, vagyis tē’jesen átadja magát az őrű’tségnek, s az elemészti. Ezön a ponton hozzáadja gondolatmenetihöz a korábban említött költő hőstípusának jellemzőit, a byroni hős jellemzőit, mintegy párhuzamot vonva a művészembör és eme hőstípus között. „… Közérzetem jelentősen megjavult… újra elkomorultam…”. A szeszély, a kiszámíthatatlanság jelenik mög oximoronként (mögjavú’ azzā’ hogy ē’komorú’), ahogy a művészt önnön ihlete innentő’ kezdve kénye-kedvire dobá’ja, mozgatja, akár a byroni hős vívódik bipoláris jellemivē’, érzelmi konfliktusaivā’.

„… Borzasztó fenyegetések és bosszúkiáltások közepette vonultam végig…”. A végső állapot, az önkontroll teljes ē’vesztése, a mezsgyén ide-oda járkáló művész teljesen maga magáévá töszi, ami segítött neki kitörni, de egyúttā’ ē’feledközik mindön más értékrül. Terveibe vöszi, hogy mint az „Elemek Ura” ē’ fogja pusztítani a fő’det, és a romhalmazrú’ ē’kiáltja magát a végtelen űrbe: reszkessetök. Lombroso  ē’méletr itt igazolttá látszik válni, ez az embör, akit az e’beszélő lírai én mögjelenít, jellemibül fakadóan hajlott ā’ra, hogy űrültté váljon és előbb vagy utóbb elérte sorsa bete’jesödésit. Az író azonban nem fejezi be a gondolatsort, nem mond ítéletöt, nem von le belőle tanulságot. Ané'kű’ tárja elénk a szabadságtú’ mögrészögű’t művész kálváriáját, hogy a végin ebben a zaklatott állapotban engedi ē’ a szálat. Történhet ez azé’, mē’ amikó’ a hajdan vó’t művész ē’jut ebbe az állapotba, már nem lehet mögállítani, vagy má’ nem löhet a kiindulási helyzet alapján elíté’ni – Lombroso véleménye szerint az őrű’töket nem löhet a társadā’mi szabályok szerint elítélni, mē’ ők lélektanukbű’ fakadóan képtelenök mögfelē’ni nekik és puszta lényük tereli űket a borzalmas végkifejlethöz.

            Alkalmasint a novella ezön része összetettségibül és kidolgozottságábul fakadóan, önálló műként is mögállná a helyit, mivē’ a fő’dolgozandó témát, az őrű’tség és a lángelme kapcsolatát mindönre kiterjedően vizsgá’ja, elemzi közös tulajdonságaikat, ellentéteiket, hatásaik tükrében is.

Gilitze Blog

► További elemzések:

Király László: A Santa Maria makettje

Charles Baudelaire: A hattyú


Gilitze 2009.07.17. 00:16

Gondolatok ►Miért?

Szükség volt már egy ideje erre a bejegyzésre.

       Milyen bejegyzésre?

Egyre, ami magyarázatot, vallomást, tisztánlátást ad.

       Miért?

Hogy miért olyan ez a blog, amilyen.

Miért olyan ez a blog, amilyen? A legelső bejegyzésben csak arról szóltam, hogy miről szól majd, arról, hogy hogyan, egy szót sem ejtettem. Az első bejegyzésben elmondtam, miért hívom életre, s sokan gondolhatták Szókratész-i iróniával „Egy irodalmi blog? Na ez aztán valami új!”, és gondolhatták mindezt azért, mert csak a blog témája volt olvasható.

Az azóta publikált írásokból kiderült, hogy az irodalmi jegyzetek, irodalmi elemzések mind dél-alföldi tájnyelven íródtak. S fognak is. De a miért az elmaradt. Miért csinálom ezt?

Talán egy kisebbségi komplexusban szenvedő vidéki lennék (ahol a vidék a „pesti értelembe” vett „nem-budapesti”-t jelenti)?

      Nem.

Talán fel akarom húzni az embereket vele? Talán irritálni akarom azokat, akiknek ez nem tetszik?

      Nem.

Talán különc vagyok, s ezzel elégítem ki ezirányú vágyaimat?

      Nem.

Talán Reisz András babérjaira török?

      Nem. (De mélyen tisztelem)

               Akkor miért?

                        Miért?

Gondolkoztam rajta. Végiggondoltam, hogy azért csinálom-e ezt, mert általánosítok, s azt mondom, hogy minden tájszólással beszélő embert megbélyegeznek már privát párbeszéd szintjén emiatt, nemhogy előadást tarthatna a saját anyatej-beszédével. Végiggondoltam, hogy visszavágásként született-e ez? Vendettaként? Nem. Üdvözlöm azokat a német folyóiratokat, amelyek a saját dialektusukban jelennek meg, s azokat a csatornákat, ahol nem probléma, ha a saját dialektusában beszél a tartomány időjárás-jelentője vagy hírbemondója; de nincs bennem semmi bosszú, amikor így szólok, illetve írok.

Gondolkoztam rajta, hogyha egy kommentelő rákérdezne, akkor mit válaszolnék neki? Hisz teljes joggal tehetné fel a kérdést, hogy „Jójó, múltkor hasznát vettem az írásodnak, de miért írod így?”.

A válasz erre az, hogy leadjak pár koloncot.

Mindannyian tudjuk, hogy milyen koloncokról beszélek. A nyakunkban hordjuk őket, hogy akadályozzanak bennünket, hogyha túlságosan elragadtatnánk magunkat. Szociális koloncok, ha úgy tetszik: milyen ruha van divatban, milyen számot illik hallgatnia a fiataloknak vagy a kevésbé fiataloknak, miről illik beszélni, hogyan illik beszélni, ...

Természetesen bizonyos koloncok nem rosszak, hisz nem tudtuk volna kialakítani a társadalmat, hogyha nem addig gyakorolnám a jogomat, míg az a másik ugyanehhez való jogát nem sérti. De most nem ezekről van szó, hanem azokról a lelógó koloncokról, amelyek akkor csattannak térdünkön, ha olyat teszünk, mondunk, amit sokan ízléstelennek, csúnyának ítélnek.

Én az egyik ilyen koloncot veszem le olyankor a nyakamból, amikor soraimat írom. Leveszem, s nem azért, hogy felhúzzak vele embereket, hogy kiéljem kisebbségi komplexusomat, hogy különcködjek, hanem azért, hogy úgy szóljak, hogy az ne essen át semmilyen csatornán, miközben az olvasóimhoz érkezik. Úgy érkezzen, ahogy feladom. Minden befolyás, minden fordítás nélkül.

Ha hivatalos ügyben járok el, ha megbeszélésen vagyok vagy bármi hasonló, természetes, hogy a nyakamba akasztom a koloncot, mert elfogadom, hogy olyankor odavaló. Amikor hazaérek, ha feleim között vagyok, akkor, pedig ismét leteszem. Ezt teszem akkor is, amikor hozzátok, olvasóimhoz szólok. Mert nem arról van szó, hogy nem olvashat engem standard magyart használó, dunántúliasan szóló, ékes székelyül beszélő, palócos ízű, hanem éppen arról, hogy bármelyik.

A nyelvjárásoKon folyó információcserének nem akadálya a partnerek eltérő nyelvjárása, hanem annak a jele, hogy egymás között minden, az információt módosító közbenső lépést, koloncot eltesznek, hogy úgy beszéljenek egymással, ahogy az természetesen jön. Természetesen.

Én ezt kezdeményezem, remélem, hogy egy-egy cikkem segít valakinek; remélem, hogy egy-egy cikkemhez egyszer kommenteket fűzve megvitathatjuk az eltérő gondolatokat. De akárhogy is, én eme társalgások közepette minden közbenső lépést, koloncot leteszek, s természetesen beszélek veletek, mert annál tisztább egy forrás, egy gondolat, minél kevesebb befolyás, változtatás éri, miközben a címzetthez érkezik.

 


Előzetös az elemzésbül:

"...Azaz mögkezdődik a két fél fúziója, a romantikus két pólus határvonala ē’mosódik..."

A Gilitze blog ímhol prezentálja második elemzésit, melynek témája Király László "A Santa Maria makettje". A mű nagyszerűen szemlélteti az embör vívódását, a rossz és jó kapcsolatát, mindezöket azonban nem közhelyösen, nem klisészerűen adja elő, hanem egyedi hangnemben, egyedi nézőpontbul.
Előzetös:

"...Ebben fölismerhetjük a kettéhasított narrátort is, a fiatalabbnak ábrázó’t testösíti mög a jót, az idősb pedig a rosszat. Kívánsága pedig, hogy ē’jöjjön ëgy olyan idő, amikó’ akképp cselekszünk, ahogy akarunk.."

Remé'jük, hogy akadnak páran, akik kedvet kapnak a műhöz az elemzés alapján. Mindön ó'vasói véleményt, kommentöt szívösen fogadunk.

A SANTA MARIA MAKETTJE

 

            Elemzésöm témájáú’ Király László „A Santa Maria makettje” című novellájában végigvonú’tatott jellemvá’tozást vöttem, valamint, hogy milyen eszközöket haszná’ fő’ az író ezt kifejezendő.

            Az expozícióban alig bővítött mondatokkā’ él, mindëgyiket új sorba szödi, ezzē’ adja mög a műnek azt a kezdő, sejtē’mös, bizonytalan hangot, mely végig jellemözni fogja. Összefüggéstelen képökkē’ fokozza ezt a homályszerű narrációt, mellyē’ a beszélő zaklatott lelkiállapotát képes visszaadni. A cselekedetökön kívül párbeszéddē’ is jellemöz, a mű hősinek –, aki maga a narrátor – viselködésit szóvá töszi ëgy tudakozós, valamint az édösanyja. Mindkettő előtt letagadja zavartságát, azaz nemhogy ëgy ismeretlen előtt, de a saját anyja előtt is titkolózik, mellyē’ fő’kē’ti az ó’vasó érdeklődésit, hogy mi lehet az az ügy, amely ennyire fő’zaklatja. A cselekmény mögszakításávā’ még fokozza ezt – ëgy leíró részt iktat be, visszahozván a korában mögkezdött képöket, melyeket még inkább kidó’goz (a vért ē’mossa az eső, az öregembert ē’szállítják, azaz az idő múlásának metaforáivá töszi űket).

Bevezet ëgy újabb képöt is – a favágókat. A főhős kedveli űket, hisz ahogy fogā’maz „a szegényöket nem löhet nem szeretni”. Azonban űk többek, mint pusztán szegényök. Fejszéiket félrerakták, nem dó’goznak. Lefeküdtek, hisz álmosak. A legfontosabb mégis az ē’beszélő sejtése: „mintha nem is a vonatra várnának”. Ahogy azt a későbbiekben láthatjuk, a vonat ëgyfajta médium szerepét tő’ti be a novellában: kapcsolatot teremt a narrátor és önmaga között. Azaz a favágók nem hajlandóak erre az útra, s akármilyen „hatalmas, erős emberek” vó’tak, mögelégödtek jelenlegi helyzetükkē’, nem képesek szömbenézni siralmas helyzetükkē’, melyet a szögénységgē’ fejez ki az író. Így tulajdonképpen nem a nincstelenségük miatt szerette űket, hanem azt akarta vó’na, amit űk – nem fő’szállni a vonatra, nem szömbenézni a problémájávā’. Ezzē’ a hős kitartását, s lelki erejit szemlélteti.

A vonat nemsokára mögérközik, ē’jönnek a várakozás utó’só percei. Hirtelen az ē’beszélő szükségit érzi valakinek, aki vele ëgyütt izgú’na, de nincsenek ilyen barátai. Feszű’tsége nőttön nő, míg végű’ cigarettához menekű’. „Szétnéztem, nincs-e ismerős a közelben. Nem volt, s így rágyújthattam.” Ezt ëgy gondolatmenet előzi mög „...mindjárt találkozom magammal...ki az, aki el tudja kerülni a furcsa szembesülést?”. Azaz korántsem azé’ járja végig ezt az utat, mē’ kitā’tó és erős, hanem mē’ előbb vagy utóbb, mindön embörnek szembesű’nie kőll önmagávā’, s ily módon önnön tetteivē’. Ezt az író ëgy testközeli, hús-vér találkozásként ábrázó’ja, hogy hatásosabb lögyön ez a szembesülés: kettéosztja az embört becsapott, naiv önmagunkra és a hazug önmagunkra. A tettei tudatában lévő énfél vállán lévő súlyt az író úgy fejezi ki, hogy öregnek mutatja, mintha gondjai szántották vó’na arcára a ráncokat. A fiatal énfél pedig energetikus, friss, így testesíti mög a hazugságoktú’ és a csalódásoktú’ mentös felet. Ezt igazó’ja a harmadik ó’dal zárójelös bekezdése, amely, mint kú’csmondatok láncolata magyarázza mög a novella egészit, s zárja a bonyodā’mat.

A talá’kozás nehézkesen indú’ „...egy ideig zavartan, tanácstalanul álltunk...”, „...egy ideig ott topogtunk...”, ezzē’ fejezi ki, hogy milyen rögös ás nehézkes önmagunk mögismerésinek kezdete. Semmitmondó kérdésök, sömmitmondó válaszok. Végül az ā’koholhoz nyú’, hogy mögadja a kezdőlöketöt társalgásuknak. Ismét ëgy médiummā’ talá’kozunk, amely hidat, kapcsolatot létesít a két én között. Ez hozza mög a sokat kerülgetött kérdést: miért nem az egyenruhájában jelent mög a várva-várt utas, mellyē’ ē’kezdődik a cselekmény kibontakozása. A rossz én ezt is hazugsággā’ akarja mögó’dani. Itt párhuzamot vonhatunk a pár között. Mindketten – még az ártatlan, a naiv én is – hajlanak a menekülésre, hajlanak arra, hogy a könnyebb utat válasszák. Míg az ëgyik dohányzással kendőzi ē’ zaklatottságát, addig a másik hazugsággā’. Annyira magukkā’ ragadják ezek a hamis utak, hogy ezekbű’ építi fő’ maga körű’ a világot: „...a hazugságnak csak akkor van értelme, ha egész életre szól, s ha az, akinek hazudtál anélkül megy a sírba, hogy az igazságról magáról tudomást szerezne...”. Mögtudjuk, hogy ezé’ talá’koztak, mē’ „...az ember önmagát sohasem csaphatja be...”, ki köll derű’nie az igazságnak. Ezt összehasonlítva ëgy korábbi sorrā’, nincs az az embör, aki ē’kerű’hetné azt a szembesülést, amikó’ szömbe köll néznie hazugságaivā’, illetve azok következményeivē’.

A hirtelen mögindú’t borongós cselekmény után a vihar előtti csönd technikát alkalmazza az író –, hogy a tetőpont miné’ hatásosabb lögyön– azzā’, hogy beiktat ëgy derűs pillanatot: a kérdezőnek jókedve támad, viccelődik, isznak ëgymás egészségire. Ez azonban több mint ëgy egyszerű késlē’tetés – ez a hazugság átmeneti hatása. „...Az ember önmagát sohasem csaphatja be, legföljebb ha ëgy-két pillanatra, de ez az idő rövidebb a lélegzetvételnél is...”, s valóban, akarva-akaratlanú’ az utas végű’ ē’kezdi vallomását. Lassan tálalja, hosszú fölvezetéssē’, mintha kertelne. A körülbeszélés mégis ismét filozófiai magasságba emē’kedik. A félelem erejérű’ beszé’, arrul az erőrül, amely letérítheti az útró’ – akárcsak a favágókat, akik lemondanak a próbálkozásró’ (félretöszik fejszéjüket), s föladják lehetőségeiket (nem a vonatra várnak).

De ez a sok magyarázat csak ahhoz köll, hogy fö’vezesse védelmit „...amikor leginkább szeretnénk jót cselekedni, nem tehetjük, mert nem megfelelőek a körülmények...”, azaz az érvelés típusai közül a körülményekbő’ levezetött érvet haszná’ja, hogy magát fő’mentse. De ahogy halad előre az önvallomás, úgy mögtámadja saját érvét, s azt mondja „...amikor meg rosszak lennénk a legszívesebben... kiderül, hogy képtelenek vagyunk rá...”. Annak ellenére, hogy kissé csúsztatás (hisz képes vó’t a rosszra, lévén hazudott), mégis ëgy kis igazságot fedezhetünk föl benne, amikor eggyé olvasztja a két gondolatot „...így se jók nem vagyunk...se rosszak nem vagyunk...”. Ebben fölismerhetjük a kettéhasított narrátort is, a fiatalabbnak ábrázó’t testösíti mög a jót, az idősb pedig a rosszat. Kívánsága pedig, hogy ē’jöjjön ëgy olyan idő, amikó’ akképp cselekszünk, ahogy akarunk, pedig az a pillanat, amikó’ a fekete ó’dal mögtisztú’ bűneitű’, mē’ valójában azok következményei azok, melyek mögkötik, s nem engedik jót cseleködni.

            „Bocsáss meg” – szól a fiatal, „nekem kellene bocsánatot kérnem” – felel az idősebb. Mindkét én bocsánatot kér a másiktó’. Az ëgyik azé’, mē’ annyira vágyott ëgy idealizá’t világra, ahol mindön mögvan neki, amire vágyik, a kitüntetésök, a rangok, a címök, míg a másik, pedig azé’, mē’ hazudott mindezökrül csak azé’, hogy a másik ëgy illúzióban ringathassa magát. A bocsánatkérés töri mög a jeget. Nincs több kertelés, nincs több félrevezetés, a tetőponthoz érkezvén a bűnös én ëgyrül-ëgyre möggyónja hazugságait. A gyóntatót, vagy inkább az áldozatot ez szíven üti „...szerettem volna megölni őt, önmagamat...”. Azaz mögkezdődik a két fél fúziója, a romantikus két pólus határvonala ē’mosódik, a jóban gyilkos indulatok törnek elő, melyek kavarognak a szimultán jelenlevő szánalommā’ „...de csak ült védtelenül és elkeseredetten...”. A bűnös én szempontjábul is jellemzi a változást, párjának homloka összeszalad, arcán hosszú ráncok szaladnak át, azaz korábbi sejtésünk, miszerint a korrā’ a terhekkē’ mögrakott lelket szimbolizá’ja igaznak bizonyú’t, hisz az igazság tudatában az ő arcán is ezen változás jegyei suhannak át.

            „...Valami megkönnyebbülést éreztem, s ez enyhítette a bűnhődésemet...a vallatás véget ért...”. A tetőpont után a lelki mögtisztulássā’ jutunk ē’ a mögoldáshoz. Nincs több hazugság, a volt bűnös ē’meséli, hogy az akkori karhatalommā’ nem együttműködő édösapja miatt nem nyíltak mög előtte azok az ajtók, amikön körösztül beválthatta vó’na álmait, amik értelmet adtak vó’na életinek. Úgy tűnik, mintha korábbi érvelése igaznak bizonyú’na, de aztán mögtudjuk, hogy végül is ē’jutott a vizsgákig, de mögbukott. A „fiatalabb” én ismét vallomást tösz, ëgy ideális világot akart, ahó’ ő hős, hírös, jólöltözött, s az emböriségé’ cselekszik. Ezzē’ az író kifejezi, hogy a hibát nem kizárólag az ëgyik fél okozta, mindketten hibásak benne, s ugyan immár tudatában vannak ennek, a következményöket nem kerű’hetik ē’ – a vó’t rossz én nem találkozhat az édesanyjukkā’. Távozása közben még szembesű’nie köll azokkā’ az attribútumokkā’, amiket nem sikerű’t elérnie, a „Volgai hajóvontatók dala”, a tájoló, a magasságmérő, valamint a Santa Maria makettje mind többek löttek vó’na kacatokná’, hogyha hajóskapitány lött vó’na. Túl specifikus hajót választott azonban, hogy mögadja a novella csattanóját, így az többet jelent, mint ëgy egyszerű hajómakett. A Santa Maria volt az a karakk, amely fedélzetin Kolombusz Kristóf mögpillantotta Amerikát, az Új Világot. A narrátor nem tudta mögvalósítani azt, amit akart vó’na, így nem bírja a fölfedezést, az új utakat nyitó hajót, csupán ëgy kis másolatát, ëgy utánzatát, azaz mögálmodott életinek visszfényét.

            A mű szereplője, s egyben narrátora olyan kérdéseket vet föl, mellyē’ mindnyájan azonosú’hatunk. Aggodalma, küzdelme nem csak kortárs gondolat, hanem bármilyen korban, bárki a magáévá töheti, így a mű üzenete nem évül ē’.

 

 


A Gilitze blog ímhó' publiká'ja ē'ső elemzésit, melynek témája Baudelaire „A hattyú” című verse. Mind a költő életrajza (literatura.hu), mind a vers szövege (wikiforrás) elérhető a címre kattintva.

Charles Baudelaire: A hattyú 

            Charles Baudelaire francia költő, kritikus, esszéíró 1821. április 9-én születött Párizsban, s 1867. év augusztus 31-én hunyt ē’. A világirodalom ëgyik kiemelködő alakja, aki a magyar irodalmi életre, a Nyugat ē’ső nemzedékire is befolyássā’ vó’t. A hattyú című versit azon szömpontbul elemzöm, hogy miképp jelennek mög benne a dekadencia jelei, és miképp használja föl a görög-római mitológiát szimbólumainak forrásaként.

            „Andromaché, ma rád gondolok!…”. A versöt mögszólítássā’ kezdi, az Iliász tragikus sorsú szereplőjihöz, Hektor feleségihöz szó’. Méltán beszé’ Baudelaire „özvegyi bánat”-rul, hisz kedvese eleste után teljes családját ē’vesztötte, ëgyetlen gyermekit, pedig a görögök levetötték a vár fokárul, miután bevötték a várost. Ezt követően Neoptolemosz hadizsákmányává, ágyasává vált. Ez a nő, akitő’ fokozatosan mindönt és mindönkit ē’vöttek, jogosan vá’hatott Baudelaire versiben a dekadencia szimbólumává, képviselvén a hanyatlást; s ëgy kort, Andromaché esetiben a dicső trójai időkét, míg Baudelaire-né’ a saját korának végit. Az ē’ső versszak utolsó sora mögerősíti ezt a képöt, „…a csalfa Simois könnyedtől csobogott…”. A Tróját segítő folyó árulást követ ē’ Héránál, csakhogy Héphaisztosz ne égesse tovább habjait. Az áruló folyó szömbeállítása a hűségös, erős családanyával, rávilágít a múlt és költő szerinti dekadens világ ellentétire.

            A második versszakban ismét eh’öz az eszközhöz nyúl. A mögjelenő sár nem ē’homályosítja a lírai én emlékeit, hanem éppen – termékenyítőnek leírván – előhozza űket. Ëgy új caroussel, azaz körhinta kerű’ ellentétbe a régi Párizzsā’. Mindezt értelmözhetnénk a körhinta nyújtotta boldogság és a múlt („...A vén Párizs oda!”) siratása között feszülő ellentétként, de a versszak vége mögadja a kulcsot az értelmezishöz: „...Változik a város, /
És olyan gyorsan, ahogy a halandók szíve sem!...”. Vagyis a körhinta nem az önfeledt boldogság, hanem folyamatos pörgéséből kifolyólag maga a változás, ami szemben áll a múlttā’, mivel az már lezajlott, nem változhat. Ezt fokozza is azzā’, hogy az embör szíve –, amelyben szinekdochikus névátvitē’t haszná’, pars pro toto kapcsolatba állítva a részt (a szívet) és az egészet (magát az embört) – sem tudja má’ követni az őt körű’vevő változást. Ē're válaszó’ a következő versszak ē’ső sora „...csak lelkem látja még az eltűnt baraktábort...”, azaz míg az embör teste (a szívvel jelölvén) a folyamatosan változó jelen kavargásában él, addig a lélek képös a múltba látni. Ezt a mú’tba látást azzā’ fokozza, azzā’ töszi még mélyebbé, hogy még visszább tekint, immár mögjelenik ëgy még korábbi állapot, amikó’ még állatok vó’tak láthatók a területön. Ebben a távoli mú’tban „...fakó ég alatt ébred a Munka...”. A dekadencia követőinek –, akik közé Baudelaire-t is sorolják művészi útja alapján – véleménye szerint nem ëgy új kor hajnalán vagyunk, mint ahogy azt a romantikusok hitték, hanem ëgy már hanyatló, múló azaz dekadens korszakban élnek, ami ëgyre inkább közelít a végihöz. Ezt a korszakot jellemözte a társadalom elitebb rétegeiben föllépő fáradtság, ami szintén a lassú hanyatlásbó’ ered. Ezt fejezi ki Baudelaire azzā’, hogy csak a mú’tban vándoró’va talá’ja mög a szorgos, a szövegben nagybötűvel kihangsúlyozott munkát, melyet fakó ég alatt, azaz már kora hajnalban ē’kezdtek.

            „...Egy hattyút: ketrecét otthagyta...”. A hattyú ebben a szövegkörnyezetben, azaz a szimbólum bevezetésekó’ jelentheti a szellemi vagy fizikai börtönébül szabadú’t embört, aki végül kitör az őt mögkötő világbul ëgy új világ reményiben. Az ezt kivá’tó szabadságvágy szű’tte képök még erősen idealizáltak, a börtönbül szabadú’t számára minden csak jobb lehet. Ezzē’ szömben Baudelaire a következőképpen írja le a szabadság utáni új állapotot: „...sután a / Szárazt kaparva a hártyás láb fájva járt...”. Vagyis akármennyire is szabadú’ni akart a korábbi helyrül (víz), nincs hozzászokva az új környezethöz (a szárazfő’d), mely bizonytalanságot eredményöz, suta léptöket. S nem elég, hogy még nem szokta mög az új helyöt, vissza-visszatér régi szokásaihoz, igényeihöz, melyeket az új környezetben próbál kielégíteni „...Húzódott a rögön a hószín toll utána, / S egy kiszáradt vizű árok mellett kitárt / Csőrrel idegesen fürdött a lomha porban...”. A költő miután a kötődés különböző fajtáit végigvezette (régi életmód, régi szokások), ëgy sokkā’ mélyebb kapcsolatra világít rá: „...Zengtek szívében az otthoni dús tavak...”. Azaz a legerősebbē’, az érzelmi kötődéssē’ tetőzi be ezt a fokozást, a szívében magávā’ hordozott képök jelentötte hazavágyódással. Ellenben új értē’met nyer ez a szimbólum, amint folytatja a gondolatmenetöt mög is nevezi annak jelentésit: „...Gyakorta látom őt, ... vak / Balvégzet madarát...”. Ennek a tükriben a ketrecbő’ való szabadulás sokkā’ inkább ëgy szabadulás Pandora szelencéjibül, azaz a balsors kitörvén az emböri világra szá’t.  Az első rész végire párhuzamot vonhatunk a vers két alaptémája között, a tönkretött Andromaché-szerű embör és a hattyú között, hisz az„...görcsös nyakán sovár fejét felnyújtva búsan / Vádakkal illeti a rossz isteneket..”, mint az embör, aki balsorsáé’ mindig keres valakit, akit okó’ni tud.

            „...Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban / Nincs rezzenés!...”. A vers második részinek ē’ső versszakában a költő újbó’ Párizst említi, ezzē’ az ismétléssē’ visszavezeti a mú’t-jelen képöt, s mög is erősíti annak jelentősségit. A „renyhe bánat”, szintén példáú’ szó’gá’ a hanyatló, dekadens világra, az embereken ëgyre inkább elurā’kodó lustaságra. Ezzē’ egyetemben a két pólust, a változó világot és a lezárú’t, mozdulatlan mú’tat folyamatosan cseré’geti, ho’ az ëgyikre hoz föl példákat (mú’t – ódon külvárosok), ho’ a másikra (jelen – új falak). Mégis ez a kép ē’tér a vers első résziben fölvázó’t képre, hisz itt már a kettő kapcsolatárul is szót ejt, mivē’ „...emlékeim kősullyal omlanak...”, vagyis a mú’tbeli emlékök, annak ellenére, hogy má’ lezárú’tak, hatást gyakoró’nak a jelenre. Ilyen emlék a következő versszakban említött talá’kozás a hattyúvā’, azaz a balsors madarávā’, mely á’tal a lírai én közvetlen kapcsolatba kerű’t a témávā’, így nem csak semlegesen, a sors érintetlenű’ beszélhet rulla.

            „...Rád is gondolok,  Andromaché...”. Újfent ismétléssē’ él a költő, hogy visszatérjön ëgy másik témájáhó'. Újabb bizonyítékokat mutat fő’, amik alátámasztják Andromaché borzasztó helyzetit, ëgyszersmind fokoz is az újabb és újabb borzā’mak említésivē’. Ez az állattá alacsonyodás („...Pyrrhus nyúlt ki, hogy rab-állatul vigye...”), hadizsákmányként mögszűnt embörnek lenni, csupán új férjei vágyainak kielégítésinek eszközivé vá’t. Még enné’ is rosszabb, hogy nem csupán ëgy idegen férfi kezire kerű’, hanem Helenos, ē’ső férjinek testvére birtokó’ja. A mögdöbbentő képök után ëgy epizódszerű versszak következik, mielőtt levonná a végső konklúziót, a vágyódás érzésit jeleníti mög.

            „...S mindenkire, ki már sohsem talál a vesztett / Üdvre, soha! soha!...”. A költő kiszélesíti az értelmezést: nem csak Andromachéra lehet igaz a korábban kifejtött, majd most mögerősítött („...Üdvre, soha!...”) kilátástalan helyzet, hanem bármely embörre. Viszont úgy véli – ismét a görög-római mitológiábul kiemē’t Remus és Romulus anyafarkasábó’ nyert szimbólummā’ érzéköltetve –, hogy fölülkereködhetünk ezön az állapoton, ha nem is ténylegösen, de lélekben azzā’, hogyha olyanoknak nyújtunk segítő kezet, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi magunk „...S kit emlejére Bú jó farkasa eresztett!/ Kis árvákra, kiket les a virághalál!...”. Ahogy az anyafarkas táplá’ta, védte a két árvát, úgy tehet – erősítvén ëgymást –, mindön kilátástalan helyzetbe kerű’t embör, akiket mög is nevez az utolsó versszakban: foglyok (magány), vert seregök (legyőzöttség érzete, bukás).

            Baudelaire a versben azzā’, hogy a fölhasznált képeit, szimbólumait nem csak ëgy adott szituációra haszná’ta, hanem kitekintvén általános érvényű tanulságot vó’t képes levonni segítségükkē’ az embör életire vonatkozóan, olyan művet teremtött, amelyet örökérvényűsége miatt nem csak a francia irodalomban helyezhetünk ē’, hanem a világirodalom palettáján is.

 


II. szakasz
 

■ Petúr háza

■ Petúr bán kimondja ellenállásuk okait, hogy mé’ állt össze a békétlenök tábora.
– Gertrúdis saját hazájából röndöl emböröket Magyarországra, akiknek az itteni hivatalokat adja.
– Föltöszi a kérdést, miszerint szeretheti-e a magyarokat egy nem közülük való királynő?

■ Mögjön Bánk
– Törvényös úton akar írt talá’ni a helyzetre.

■ Mögjön Biberach
– Kitálā’, a békétlenök, s Bánk mögismerik a háttérben zajló dó’gokat: ē’mondja, hogy Gertrúd áll az egész hátteriben, Ottó miatt hivatta oda a palotába Melindát, ezé’ köllött Bánknak ē’mönnie

■ Bánk Ottó tervének ismeretiben fölkeresi Melindát, s kérdőre vonja.
– Melinda bocsánatot kér, mē’ úgy érzi, hogy möggyalázták, pedig nem is töhet sömmiről.
– Ártatlanú’ érte az aktus: Ottó „hevító porokat” haszná’t.
– Ismét a térdeplés jelenik mög – magyar embör nem térdepöl csak Isten előtt, mindön más alkalommal hamis gesztus.

■ Bánk mindezök után mögátkozza egyetlen gyeröküket, Somát.
– Ugyan nem szántszándékkal tötte, hanem fölindulásból „Te átkozott kis alvó, mit mosolyogsz?”
– Nem a gyermek a kiváltó ok, az átok egy „atya-átok egy anyáért!”.
– Melinda nem bírja tovább, s ē’rohan.

III. szakasz

 

■ Mögjelenik Tiborc
– Katona háttérinformációt ad a karakterről, kiderű’, hogy mögmentötte Bánk életét kiskorában.
– Neki is ē’vötték a hivatását Gertúdék, ezzē’ igazó’ja Petúr vádjait Bánk előtt.

■ Mögjelenik Biberach
– Hírt hoz Melindárú’, aki – fia mögátkozását követően – önkívüli állapotban ē’futott.
– Bánk eközben fiát próbá’ja nyugtatgatni, vezetvén kifelé egy allegórikus történettet mesélvén („Menj tigrisek, fene- / Vadak közé, szelidíts hiénát, / S ha mindened feláldozván nekik, / Hálaadással megnyalják kezed - / Öleld, szorítsd melledhez és kiáltsd / Örömmel: oh még is találtam embert!”), melyben fölismerhető csalódottsága, miszerint az a fenevad, amelyért mindent föláldozván mögnyalja a feléje nyúló kart, már ember.
– Biberach az őrület jeleit vöszi észre Bánkon is, a mögszólított ē're csak azt feleli, hogy ő is érzi már ép eszinek közelgő ē’vesztésit, majd távozik fiával.
– Biberach egyedű’ marad, s eközben ide-oda járkál, majd maga elé meredve, bámulva, Bánk körű’ forognak gondolatai; nincs még egy olyan emberi érzés, mint a szerelemféltés, a tévképzetek ekkó’ tudják legjobban kitúrni a valóságot. Ő is bűnös abban, hogy Bánk most ilyen állapotban van.

■ Ottó mögjelenése mögtöri magányát, kérdőre vonja, hogy mit keres itt Biberach
– Ottó aggódik, mivē’ Gertrúdis magához hívatta, s fél, hogy mögtudta az aktus eseményeit. („Nénémtől irtózok; mert hogy gyanút / Ne tenne Myska bán által kerestet./ Elmenjek-é? hová menjek?”, ē're a lovag gúnyosan felē’ – „mért félsz; talán vétettél ellene?”. Ottó kérdésire, miszerint még ő kérdözi, mikor ő volt a fölbújtója, csak azt feleli, hogy hogy volt szíve követni a tanácsait.
– Mögvádolja Biberachot, hogy rossz tanácsokkā’ segítötte őt egész idáig, de az úgy védeközik, hogy a döntés maga az csakis egyedül Ottó kezébe vó’t, így ő az, aki felelősségre vonható a történteké’.
– Biberach gúnyolódik vele, majd ē’ akarja hagyni, mondván ő szabad embör, nincs köze többé Ottóhoz, mire az fő’kapja a vizet, de Biberach mögmondja neki, hogy őt nem tudja mögfélemlíteni, hisz ő már akkor embört ölt, mikó’ a világra jött. A gyűlöletet így apja öltette belé már kisgyerökkorában, amely ahhoz vezetött, hogy gyerökként többször mögverte az apját is. Katona a kóbor lovag (ritter) borzalmas háttértörténetit hosszan ēl’nyújtja, hogy fokozza a feszültségöt a volt gazda és „szolgája” között, mígnem Biberach kimondja: őt csak a haszon kötötte Ottóhoz.

            !  A nagy vita közepibe rejtve azonban Katona becsempész egy politikai üzenetöt Biberach által „Úgy! ölni tudtok, jó urak: bezzeg / Ha életet tudnátok adni, akkor / Érdemlenétek meg az uralkodást”, ami a Magyarországot akkoriban ē’nyomó osztrák császárok ellen szóló kritika.
– Ottó már ē’gyöngülve ereszti le kardját, s segítségé’ akar kiá’tani, de ekkó’ visszatér hozza a lovag, s mögfenyegeti, hogy ő tudja, hogy ki vó’t Fülöp király gyilkosa.

ē're a herceg rimánkodni kezd, hogy ne menjen ē’, de végül utána rohan, s mielőtt az ki tudná rántani fegyverit, hátba döfi.

 

■ Mögérközik Myska bán, akit Gertrúd kű’dött, hogy keresse mög Ottót. A haldokló Biberach így még képes mögnevezni gyilkosát – Ottót.

 


A Gilitze Blog mögkezdi működésinek másik célját – az első mű, amellyē' foglā'kozik Katona József „Bánk bán” című munkája. Elemzés öt szakaszban, a mű keletközésitül a törzsrésziig, vázlatpont-csokrokba szödve, hogy jobban áttekinthető, gyorsabban ó'vasható lögyön (szerk.: ha pl.: esetlen holnap írnál belőle és nincs időd egy egész elemzést végigó'vasni, khmmm khmmmm; vagy ha csak át akarod futni, mē' má' eló'vastad). Ez az öt részbő' az ē'ső, a keletközés, valamint az ē'ső szakasz.

A mű héttere

 

■ 1814-ben egy éves beérkezési határidővē’ hírdetött pályázatot az Erdélyi Múzeum, az alakuló kolozsvári színház számára.
– Döbrentey Gábor fogā’mazta mög a kiírást, miszerint a dráma eredeti, hősi és történē’mi tárgyú lögyön.
– A határidőt mög köllött hosszabbítani, végül négy évvel később, 1818-ban Tokody János „A pártosság tüze” című pályamunkája vitte ē’ az első díjat.

■ Katona ē're a pályázatra írta a mög a Bánk bánt, amelyet lehetségös témaként, példaképp említött mög a kiírás.
– Korábban már többen fő’dó’gozták ezt a témát.
            Thúróczky János: A magyarok krónikája (XV. század)
            Antonio Binfini: Hunyadi Mátyás udvarában (Mátyás történetírója)
Egy folyóiratban mög is jelent, de sönki se figyē’t fő’ rá.
– A sikertelenség miatt ē’keserödött, s ugyan továbbra is figyelömmel kísérte az irodalmi életöt, letöszi az ügyvédi vizsgát; Pestön kezd el dó’gozni; a darab sokáig áll.

■ Kisfaludy sikerei ā'ra ösztönözték, hogy ismét elővögye a Bánk bánt, s ennek köszönhetően ’19-re mögjelent a véglegös formájában.
– Munkáját nagyban segítötték barátja, Bárány Boldizsár pozitív kritikáig.
– A kész művet nem engedték kiadni, ā'ra hivatkozván, hogy a címszereplő ē’homályosítaná az urā’kodó alakját, ellenben írásban megjelenthetett.

■ Visszatér Kecskemétre, tisztviselőként kezd dó’gozni, majd végül főügyész lösz.
– Tervei között volt, hogy mögírja Kecskemét történetit.
– Tanulmányt ír „Mi az oka, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?” címmel. Véleménye szerint nyomtatásban is mög köllene jelenniük, továbbá
            a cenzúra
            a jó drámaírók ē’ nem ismerése
            a kritika hiánya
            a színházak hiánya

            valamint

            az, hogy olyan darabokat írnak, ami ē’túlozza a magyarságot, és egy mást             raknak így a darabokba

az okai a címben foglaltaknak.
– Színszélhűdése miatt már nem élhette mög drámájának bemutatóját, melyet így poszthumusz adhattak csak elő.

A mű

Előversengés

 

■ Ottó (önző, kéjsóvár, céltudatos), Gertúdis Magyar királyné testvére, szerelmes Melindába, Bánk bán nejébe, s úgy is gondolja, hogy mögkaphatja.
– Reménytelen rajongás
– Biberach (kóbor lovag=vándor ritter) Ottó érzései ellen van, mivē’ Bánk bán bosszúból könnyedén elbánhatna Ottóval. Itt még mellette áll, alapvetően jó, hisz óva inti a vágytól, ami az egész konfliktust fogja szülni.
– Ottó még hajlandó is lönne „lemondani” rúla, hisz ez csak erősítené érzéseit iránta.

■ Mögérközik Gertúdis/Gertúd, II. András/Endre felesíge, Magyarország királynéja.
– Még testvérivē’ szömben is gőgösen beszé’, ellenben nagyon tisztességösen azt mondja, hogy nem fog ártani jobbágyainak (alattvalóinak) pusztán Ottó kedvié’, azaz itt még előtérbe helyezi a népét a személyes érdekeikkel szömben, sőt Ottónak el köll hagyni a palotát.
→ Ez gyorsítja fő’ a mű eseményeit; ez a katalizátor sietteti Ottót, hogy mennél hamarább szörözze mög, amit akar.

I. szakasz

 

■ Melinda bátyjaival talá’kozik egy mulatozás közepette.
– Az ún. Bojóthi faj (Melindáék családja) kihalásán keserögnek, azonban Simon (az egyik báty) azt feleli, hogy nem lösz vége a családfának, lévén neki vannak gyerökei.
– Visszaemlékezés: Egy céda öregasszony miatt Simon felesíge mög akart ölni hat gyerököt a hétbül. Simon végül mögmentötte őket.

■ Mögjön Petúr bán.
– Visszahívta országjáró körútjárul Bánk bánt, mivē’ mind a haza, mind Melinda becsülete bajban van.

■Mögjön Bánk, az ország nádora.
– Petúr előadja neki a helyzetöt, miszerint Gertrúd ē’herdálja az ország pénzit, s idegenek lepik ē’ az országot. Bánkot ellenben ē’borzasztja a puszta gondolat is, hogy királynője ellen bármit is tögyön.
– Mögtudja a Békétlenök (táborának), azaz az elégödetlenködőknek a jelszavát – Melinda. Úgy érzi, hogy azzal, hogy az ellenállók arája nevit haszná’ják, azzā’ bemocskó’ják, hisz az a dolog, amit így titokban kell, jó dolog nem löhet.
– Egyúttā’ féltékeny is lösz, hátha Melinda nem vó’t hű hozzá.

■ Bánk talá’kozik Tiborccā’, beszé’getésüket kihā’gatja Biberach, majd ē’somfordál.
– Bánk má’ országjáró körútján is szembesű’t azzā’, hogy mily nehéz körülményök között él a nép, de Tiborc személyös példája mög is erősíti ezt. Tiborc ősz korára lopni kényszerű’t, hogy ē’ tudja tartani családját.

■ Ottó és Biberach talá’koznak.
– Melinda beleegyözött egy talá’kozóba, Biberach szerint a nő olyan, mint egy kalmár, olyan csalfák.
– Ennek ellenére afrodiziákumot adnak neki     , s Gertrúdot is elā’tatják, amíg az aktus folyik, így sokkā’ könnyebben kivitelözhető.
– Biberach ezen a ponton mögpróbá’ ē’távolodni az eseményöktű’, hisz tulajdon szömivē’ látta, hogy Bánk visszatért. Mi több, azon gondó’kozik, hogy Bánk oldalán többre vihetné („...Ott van a haza, hol a haszon...”). Mégsem csukja be egyik kaput sem – taktikázik.

■ Mögismē’jük Izidórát, Gertrúd cselédjit, aki szerē’mes Ottóba.
– A szerelem viszonzatlan, Biberach fő’világosítja, hogy Ottó Melindát szereti, így neki esélyi sincs. Valamint vá’toztatnia köll a visē’ködésin, mē’ így könnyen mög lehet kapni.

■ Mögjön Melinda – visszautasítja Ottót.
– A férfi letérdöl elibe. Ez a letérdölés több ponton visszaté’ a drámában. Itt Melinda mögmondja neki, hogy itt csak az térdepöl, aki imádkozik – mindönki más csak ámít, amikó’ térdepő’. Ezt Bán mondta neki, tehát igaz, követközésképp Ottó érzései hazugak. Kitart Bánk mellett.

■ Mögjelenik Gertrúd is.
– Mögtudjuk, hogy ő hívta az udvarba Melindát. Ez enyhe ellentétben van azzal a Gertrúdisszal, aki az elő versengésben kijelentötte, hogy nem fogja Ottót népe fölibe helyezni.
– Ugyan az az indok, hogy Melinda ne lögyön egyedű’, de már Melinda maga is tudja, hogy csak azé’t van itt, hogy Ottó mögszörözhesse. Együgyűnek hiszik Melindát.
– Gertrúd vágyai miatt családja bemocskolójának nevezi Ottót, de pár sorral lejjebb – mikor Ottó már lemondana Melindáról – már ő maga szólítja föl, hogy szörözze mög Melindát, mē’ mit fognak gondó’ni a családjukró’, hogyha a férfi örökös nem képes möghódítani egy egyszerű asszonyt. Vagyis egyszer ellenzi, máshol egyenesen támogatja az aktust. Mégis amikor testvére a konkrét véleményit kéri, nem ad neki választ, mondván döntsön ő. Így tiszta maradhat a keze a hódításban.

■ Bánk bán nagy monológja zárja az első szakaszt.
– Kihā'gatta Melindáékat, de azt már nem hallotta, amikó' visszautasította Ottót.
– Vacillál a haza és a magánélete között, hisz ha mögtorolja Ottó csábítását, akkó' a hazájának is ártana ezzē', lévén királynője öccse.


Igen, egy mondóka elemzése – a Délvilág 65. évfolyamának 107. száma után szabadon. A Délmadár rovatban „Alternatív magyarérettségi” címmel jelentettek meg egy kiváló szatírát a „Boci boci tartka” című közismert mondóka elemzésével. A Gilitze blog erre, itt közzéteszi a saját „Ess, eső ess” elemzését, azaz lerántja a leplet erről az ártatlannak tűnő (szerk.: még szép, hogy csak annak tűnő) mondókáról.

Ha valaha fölmerült benned az, hogy irodalom órán belemagyaráz a tanár valamit egy versbe – ami persze kimondottan irritált téged (értsd: lehülyézted Vörösmartyt, Adyt egy utolsó kocsmatölteléknek tituláltad, Byront pedig leemóztad (pestiek: „leimóztad”) –, akkor ajánljuk az alábbiakat; természetesen puszta paródiaként, minden valósággal való kapcsolat nélkül. Mi kérünk elnézést.

Magyar Érettségi

Név: Gilitze Blog
Iskola: Gilitze István Gimnázium és Szakképző Iskola
Osztály: 12. A
Kód: GB007
Megpályázott felsőfokú intézmény:
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar
Műkörmös tanfolyam
Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar
Műkörmös tanfolyam
Semmelweis Egyetem, Általános Orvostudományi Kar
Javította:
Tályoginé Ürmös Csilla

Az „Ess, eső, ess...” és ami mögötte van
 

            Elёmzésöm témájául az „Ess, eső, ess...” című magyar mondókát választottam, mellyёl annak tükrében foglalkozok, hogy miképp valósul mög bёnnё a szerző – elitélendő – feminista univerzumfölfogása, valamint hogy milyen eszközöket használ vágyait kielégítёndő kifejezendő.

            „Ess, eső, ess, holnap délig ess”. A vёrs dal, hiszёn első sora mögёgyёzik a címmel, valamint látszólag könnyёd hangnёmbёn íródott (mögöttes értёlmét a népi motívumok fejёzik ki). Népköltészeti alkotás, hiszen szerzőjё nem ismert ismeretlen – azonban föltételözhetjük, hogy nő, mint ahogy azt későbbijekben láthatjuk–, szájról szájra terjёdt, s számos szövegváltozatban él.  Most az eredetit elёmzёm.

Rögtön az első sorban mögszólítja az esőt, hogy csak essen, essen, egészen másnap délig. Az „ismeretlen” szerzőnek fölsőbbrendűségi komplexusa van, azt hiszi, hogy minden úgy lösz, ahogy ő azt akarja, sőt jóslatot tartalmaz a jövőre vonatkozóan: akaratának alanya (eső metafora) addig nem térhet vissza saját elfoglaltságához (pl.: focimeccs), ameddig a lírai én úgy nem dönt, vagy inkább, amíg neki nem köll csinálnia valamit (dél–ebédkészítés párhuzam)., ami miatt nincs ideje ultimátumokat osztani. A felszólító módban lévő ige ismétlésével azt imitálja („ess, eső, ess”), mintha először figyelmön kívánnák hagyni.

            „Zab szaporodjék, búza bokrosodjék”. A második versszakban az „ismeretlen” szerző indokokat akar fölsorakoztatni, hogy miért is akarja, hogy az első vёrsszakban kiosztott parancsot véghёzvigyék. A zab egy perjёféle, amit leginkább állatok takarmányozására használnak. Állatok – állati ösztönök, „zab szaporodjék”, azaz arra vágyik a költő(nő). A búza ellёnbёn főleg ёmböri élelmёzésre használatos, így fejёzi ki, hogy az állati ösztönök szükségösёk ahhoz, hogy valami ёmbörit teremtsёnёk az interakció eredményeképpёn.

            „Az én hajam olyan legyen, mint a csikó farka”. A szerző ki akarja élni nőiességét, így hajának méretejit akarja a csikó farkának méretéhöz igazítani. Párhuzamot használ, hogy ahogy az eső hatására nőnek a feljёbb taglalt növényök, úgy nőjön az ő haja is – ezzel egy egyёnsúlyi állapotot teremt. Ezt töri meg a következő vёrsszak kiegészítése „még annál is hosszabb”. Azaz a vёrs két részre bontható, míg az elsőben a férfiak fölött gyakorolja a felsőbbségi komplexusát, itt a természet fölött akar állni; a haja gyorsabban nőjön, mint odakinn a víg kakukk madár a növények. Nyelvtani játékot alkalmaz, mikor hozzáteszi „mint a Duna hossza”, azaz nem a növényeknél köll hosszabbnak lönnie, hanem ёgyёnёsёn a Duna hosszánál. Így a vёrs végérё hajdani nárcisztikus komplexusa pszichózissá növekszik, valóságképe mögbomlik, hisz haját 2850 km-nél hosszabbra kívánja. Ez a sor is a nőiség kiélésébёn gyökeredzik, hisz a leghosszabb haj titulus egy kínai hölgy, Xie Qiuping birtokában van, aki 5,627 méteres hajkoronával bír. Utolsó mondatával, amikor már a mindenség fölé emelte magát azt akarja elérni, hogy haja még őt is legyőzze, azaz nё legyen más, még az említett nő sёm, aki megdönthetné hatalmát.

            A vёrsёt számos feminista utalása ellenére ёlhёlyёzvén a világköltészetben mögállapíthatjuk, hogy olyan kifinomult, letisztult módon festi le, fogalmazza meg kéréseit, hogy már nem is érződik ki belőle követelődzése.

Irodalom: 2 Helyesírás: 1

Az értékelő tanár megjegyzése:

A dolgozatot mind szakmailag mind subjektíven elítélem. Tályoginé Ürmös Csilla

 

 


Gilitze 2009.05.04. 19:19

Rajtpisztoly

Ma elindult a Gilitze blog, 2009. május 4-én.

Bevezető

56 éve kapott Hemingway Pulitzer-díjat Az öreg halász és a tenger című kisregényéért.
17 napja adta át az ARTJUSTIS Alapítvány a ma Magyarországon legnagyobb összegű zenei és irodalmi díjat, idén Balázs Attilának, Bezeczky Gábornak, Cserna-Szabó Andrásnak, Forgács Zsuzsának s Bruria Závada Pálnak.

A kis bevezető után –, hogy mégis csak legyen valami füle-farka a kezdetnek – valamit a blogról is.

A BLOG

Irodalom – annak aki szereti, aki tanulja, aki dolgozatot ír belőle s annak aki érettségit ír belőle maholnap; meg ami még beleesik.

...szól a bevezető. Mit is takar ez? Ez egy amolyan vegyes blog. Tematikus blog, hisz témája az irodalom lesz, de egy kis ez-me-az ezért beleeshet még. De sokszor megüti majd az elmélkedő blog fogalmát is, hisz erről a témáról nem lehet úgy beszélni, hogy ez van és kész (minthogy az édesszüleim gyermeke az én testvérem). Működése során azonban végig az lesz a célom, hogy olyan információkat közöljek, amikből mások is profitálhatnak. Elvégre mi értelme van egy internetes blognak, ha semmit sem vihet haza magával az olvasó?

A névválasztásról

A gyönyörű antikvizáló névvel verselő hajdani Janus Pannonius-szal ellentétben nekem nem a Névváltoztatásról kell írnom, hanem a névválasztásról. Gilitze Blog. Gilitze-gilicze, mindkét archaikus írásmódú szó ugyanazt jelöli: a gerlice szó ejtését Alföldünk egy kis szegletében. Gerlice, ami tojó gerle vagy galamb, avagy egy kedves, bár mára mellőzőtt becézés (Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém! / A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én; / Aztán a mostohád sincs itt a közelben, / Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen. Petőfi Sándor: János vitéz), azonban itt a gilitze szó nem az állatra vonatkozik, s nem is becézünk senkit.

Gilitze István élt 1785. július 4. – 1830. július 22., makói költő. Egyetlen egy históriáját ismerjük csak: P. Makó városának víz által való pusztulásáról. A blog az ő iránti tiszteletéből vette fel a nevét.


Visitor Map