A Gilitze blog ímhó' publiká'ja ē'ső elemzésit, melynek témája Baudelaire „A hattyú” című verse. Mind a költő életrajza (literatura.hu), mind a vers szövege (wikiforrás) elérhető a címre kattintva.

Charles Baudelaire: A hattyú 

            Charles Baudelaire francia költő, kritikus, esszéíró 1821. április 9-én születött Párizsban, s 1867. év augusztus 31-én hunyt ē’. A világirodalom ëgyik kiemelködő alakja, aki a magyar irodalmi életre, a Nyugat ē’ső nemzedékire is befolyássā’ vó’t. A hattyú című versit azon szömpontbul elemzöm, hogy miképp jelennek mög benne a dekadencia jelei, és miképp használja föl a görög-római mitológiát szimbólumainak forrásaként.

            „Andromaché, ma rád gondolok!…”. A versöt mögszólítássā’ kezdi, az Iliász tragikus sorsú szereplőjihöz, Hektor feleségihöz szó’. Méltán beszé’ Baudelaire „özvegyi bánat”-rul, hisz kedvese eleste után teljes családját ē’vesztötte, ëgyetlen gyermekit, pedig a görögök levetötték a vár fokárul, miután bevötték a várost. Ezt követően Neoptolemosz hadizsákmányává, ágyasává vált. Ez a nő, akitő’ fokozatosan mindönt és mindönkit ē’vöttek, jogosan vá’hatott Baudelaire versiben a dekadencia szimbólumává, képviselvén a hanyatlást; s ëgy kort, Andromaché esetiben a dicső trójai időkét, míg Baudelaire-né’ a saját korának végit. Az ē’ső versszak utolsó sora mögerősíti ezt a képöt, „…a csalfa Simois könnyedtől csobogott…”. A Tróját segítő folyó árulást követ ē’ Héránál, csakhogy Héphaisztosz ne égesse tovább habjait. Az áruló folyó szömbeállítása a hűségös, erős családanyával, rávilágít a múlt és költő szerinti dekadens világ ellentétire.

            A második versszakban ismét eh’öz az eszközhöz nyúl. A mögjelenő sár nem ē’homályosítja a lírai én emlékeit, hanem éppen – termékenyítőnek leírván – előhozza űket. Ëgy új caroussel, azaz körhinta kerű’ ellentétbe a régi Párizzsā’. Mindezt értelmözhetnénk a körhinta nyújtotta boldogság és a múlt („...A vén Párizs oda!”) siratása között feszülő ellentétként, de a versszak vége mögadja a kulcsot az értelmezishöz: „...Változik a város, /
És olyan gyorsan, ahogy a halandók szíve sem!...”. Vagyis a körhinta nem az önfeledt boldogság, hanem folyamatos pörgéséből kifolyólag maga a változás, ami szemben áll a múlttā’, mivel az már lezajlott, nem változhat. Ezt fokozza is azzā’, hogy az embör szíve –, amelyben szinekdochikus névátvitē’t haszná’, pars pro toto kapcsolatba állítva a részt (a szívet) és az egészet (magát az embört) – sem tudja má’ követni az őt körű’vevő változást. Ē're válaszó’ a következő versszak ē’ső sora „...csak lelkem látja még az eltűnt baraktábort...”, azaz míg az embör teste (a szívvel jelölvén) a folyamatosan változó jelen kavargásában él, addig a lélek képös a múltba látni. Ezt a mú’tba látást azzā’ fokozza, azzā’ töszi még mélyebbé, hogy még visszább tekint, immár mögjelenik ëgy még korábbi állapot, amikó’ még állatok vó’tak láthatók a területön. Ebben a távoli mú’tban „...fakó ég alatt ébred a Munka...”. A dekadencia követőinek –, akik közé Baudelaire-t is sorolják művészi útja alapján – véleménye szerint nem ëgy új kor hajnalán vagyunk, mint ahogy azt a romantikusok hitték, hanem ëgy már hanyatló, múló azaz dekadens korszakban élnek, ami ëgyre inkább közelít a végihöz. Ezt a korszakot jellemözte a társadalom elitebb rétegeiben föllépő fáradtság, ami szintén a lassú hanyatlásbó’ ered. Ezt fejezi ki Baudelaire azzā’, hogy csak a mú’tban vándoró’va talá’ja mög a szorgos, a szövegben nagybötűvel kihangsúlyozott munkát, melyet fakó ég alatt, azaz már kora hajnalban ē’kezdtek.

            „...Egy hattyút: ketrecét otthagyta...”. A hattyú ebben a szövegkörnyezetben, azaz a szimbólum bevezetésekó’ jelentheti a szellemi vagy fizikai börtönébül szabadú’t embört, aki végül kitör az őt mögkötő világbul ëgy új világ reményiben. Az ezt kivá’tó szabadságvágy szű’tte képök még erősen idealizáltak, a börtönbül szabadú’t számára minden csak jobb lehet. Ezzē’ szömben Baudelaire a következőképpen írja le a szabadság utáni új állapotot: „...sután a / Szárazt kaparva a hártyás láb fájva járt...”. Vagyis akármennyire is szabadú’ni akart a korábbi helyrül (víz), nincs hozzászokva az új környezethöz (a szárazfő’d), mely bizonytalanságot eredményöz, suta léptöket. S nem elég, hogy még nem szokta mög az új helyöt, vissza-visszatér régi szokásaihoz, igényeihöz, melyeket az új környezetben próbál kielégíteni „...Húzódott a rögön a hószín toll utána, / S egy kiszáradt vizű árok mellett kitárt / Csőrrel idegesen fürdött a lomha porban...”. A költő miután a kötődés különböző fajtáit végigvezette (régi életmód, régi szokások), ëgy sokkā’ mélyebb kapcsolatra világít rá: „...Zengtek szívében az otthoni dús tavak...”. Azaz a legerősebbē’, az érzelmi kötődéssē’ tetőzi be ezt a fokozást, a szívében magávā’ hordozott képök jelentötte hazavágyódással. Ellenben új értē’met nyer ez a szimbólum, amint folytatja a gondolatmenetöt mög is nevezi annak jelentésit: „...Gyakorta látom őt, ... vak / Balvégzet madarát...”. Ennek a tükriben a ketrecbő’ való szabadulás sokkā’ inkább ëgy szabadulás Pandora szelencéjibül, azaz a balsors kitörvén az emböri világra szá’t.  Az első rész végire párhuzamot vonhatunk a vers két alaptémája között, a tönkretött Andromaché-szerű embör és a hattyú között, hisz az„...görcsös nyakán sovár fejét felnyújtva búsan / Vádakkal illeti a rossz isteneket..”, mint az embör, aki balsorsáé’ mindig keres valakit, akit okó’ni tud.

            „...Párizs megváltozik, de renyhe bánatomban / Nincs rezzenés!...”. A vers második részinek ē’ső versszakában a költő újbó’ Párizst említi, ezzē’ az ismétléssē’ visszavezeti a mú’t-jelen képöt, s mög is erősíti annak jelentősségit. A „renyhe bánat”, szintén példáú’ szó’gá’ a hanyatló, dekadens világra, az embereken ëgyre inkább elurā’kodó lustaságra. Ezzē’ egyetemben a két pólust, a változó világot és a lezárú’t, mozdulatlan mú’tat folyamatosan cseré’geti, ho’ az ëgyikre hoz föl példákat (mú’t – ódon külvárosok), ho’ a másikra (jelen – új falak). Mégis ez a kép ē’tér a vers első résziben fölvázó’t képre, hisz itt már a kettő kapcsolatárul is szót ejt, mivē’ „...emlékeim kősullyal omlanak...”, vagyis a mú’tbeli emlékök, annak ellenére, hogy má’ lezárú’tak, hatást gyakoró’nak a jelenre. Ilyen emlék a következő versszakban említött talá’kozás a hattyúvā’, azaz a balsors madarávā’, mely á’tal a lírai én közvetlen kapcsolatba kerű’t a témávā’, így nem csak semlegesen, a sors érintetlenű’ beszélhet rulla.

            „...Rád is gondolok,  Andromaché...”. Újfent ismétléssē’ él a költő, hogy visszatérjön ëgy másik témájáhó'. Újabb bizonyítékokat mutat fő’, amik alátámasztják Andromaché borzasztó helyzetit, ëgyszersmind fokoz is az újabb és újabb borzā’mak említésivē’. Ez az állattá alacsonyodás („...Pyrrhus nyúlt ki, hogy rab-állatul vigye...”), hadizsákmányként mögszűnt embörnek lenni, csupán új férjei vágyainak kielégítésinek eszközivé vá’t. Még enné’ is rosszabb, hogy nem csupán ëgy idegen férfi kezire kerű’, hanem Helenos, ē’ső férjinek testvére birtokó’ja. A mögdöbbentő képök után ëgy epizódszerű versszak következik, mielőtt levonná a végső konklúziót, a vágyódás érzésit jeleníti mög.

            „...S mindenkire, ki már sohsem talál a vesztett / Üdvre, soha! soha!...”. A költő kiszélesíti az értelmezést: nem csak Andromachéra lehet igaz a korábban kifejtött, majd most mögerősítött („...Üdvre, soha!...”) kilátástalan helyzet, hanem bármely embörre. Viszont úgy véli – ismét a görög-római mitológiábul kiemē’t Remus és Romulus anyafarkasábó’ nyert szimbólummā’ érzéköltetve –, hogy fölülkereködhetünk ezön az állapoton, ha nem is ténylegösen, de lélekben azzā’, hogyha olyanoknak nyújtunk segítő kezet, akik hasonló helyzetben vannak, mint mi magunk „...S kit emlejére Bú jó farkasa eresztett!/ Kis árvákra, kiket les a virághalál!...”. Ahogy az anyafarkas táplá’ta, védte a két árvát, úgy tehet – erősítvén ëgymást –, mindön kilátástalan helyzetbe kerű’t embör, akiket mög is nevez az utolsó versszakban: foglyok (magány), vert seregök (legyőzöttség érzete, bukás).

            Baudelaire a versben azzā’, hogy a fölhasznált képeit, szimbólumait nem csak ëgy adott szituációra haszná’ta, hanem kitekintvén általános érvényű tanulságot vó’t képes levonni segítségükkē’ az embör életire vonatkozóan, olyan művet teremtött, amelyet örökérvényűsége miatt nem csak a francia irodalomban helyezhetünk ē’, hanem a világirodalom palettáján is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.