Az összes jelrendszer közű a nyelv a legegyetemösebb, mivē mindön embör képes az ēsajátítására, s használatára; továbbá ez a legalkalmasabb módja annak, hogy a kűső és a bēső valóságot mögragadjuk, kifejezzük. A nyelv tehát gondolatainkat kifejező elemök rendszere, melynek nyēvi jeleihöz szorosan hozzákapcsolódnak, azokat jelzéssé szervező, szabályok, s az ezökre vonatkozó használati útmutatások. Ugyanakkó nyēvi jelök kombinációjávā részletösen lë tudjuk írni a legkisebb, legegyedibb árnyalatokat is.

A jelet magát vizsgálván mögállapíthatjuk, hogy a jel az érzékszerveinkkē főfogható – azaz látható, hāható, stb…– jelenség (jelölő), amely ëgy önmagán túli jelenségre (jelőt) utā. A jelentés rétegződése miatt ëgy adott nyēvi jel az alapjelentésön kívű számos másodlagos jelentéssē bírhat, melyet befolyásol stílusárnyalatuk, s az, hogy hun helyezködnek ē az említött nyēvrétegök között. Ezök alapján mögállapíthatjuk, hogy a nyelv valóságfölidéző szerepe az ēvonatkoztatástul függ, s hogy a tulajdonnevekön kívű nem a valóság ëgy kizárólagos darabját jelölik, hanem ëgy egész csoportot. A nyēvök szókincsinek változása, bővülése sokkā gyakoribb, mint magának a nyelvtani rendszernek változása.

Ennek mögfelelően a nyēvi jelökné a jelölő maga a hangsor vagy betűsor, míg a jelőt az a fogalom, melyre ezök vonatkoznak.  Ha csoportba akarjuk helyözni őket, mög köll különböztetnünk természeti (szimptómák), mestörségös jelöket (szignálok), valamint nyēvi és nem nyēvi jelöket (gesztikuláció, testtartás, stb…). A nyēvi jelöket Pearce modēje alapján három csoportba soróhatjuk: ikon, index, szimbólum. Ikon esetin a jelőt és a jelölő között valamilyen hasonlóság áll fönn példáú a valóság és annak térképe. Indexrő beszélünk, ha a jelőt-jelölő viszonyba valamilyen kapcsolat taláható, mint ok-okozati vagy logikai (pl.: közlekedési táblák). Az előző kettővē szömbe a szimbólum esetibe nincs kapcsolat a kettő között, csupán ëgy előzetös mögálapodás (pl.: hagyomány) köti össze a kettőt, ilyenök a romantika korába a zászlók színeihöz társított ēvont fogāmak.

A nyēvi jelrendszer több rétegbül épű fő: fonémák (a kiejtött beszédhang, ezöknek nincs önálló jelentésük, csupán jelentés-mögkülönböztető szereppē bírnak), morfémák (szótövek, s szótoldalékok, azaz a legkisebb, de még jelentéssē bíró nyēvi elemök), lexémák (a szavak alakja), szintagmák (szószerkezetök), mondat, majd végű maga, az ezökbül összeálló, szöveg. A morfémákat alaktani viselkedésük, mondatbeli szerepük, s végű jelentésük alapján szófajokba csoportosíthatjuk. Abba az esetbe, ha már több morfémát kombinálunk, akkó má mondatrészrül, azaz glosszémárul beszélünk.

Hangalak és jelentés kapcsolatát vizsgálván mög köll állapítanunk, hogy az esetök túlnyomó többségibe az ēső nem utā a másodikra, azonba ez alú kivételök a motivát szavak, azaz a hangutánzó szavak (brummog, krákog), illetve a hangulatfestő szavak (cammog). A fönti szempont alapján mögkülönböztetünk ëgyjelentésű, többjelentésű, azonos alakú (homoníma), rokon értēmű (szinonímák) illetve hasonló alakú szavakat (paronímák). ëgyjelentésű szavak esetibe a hangsorhoz csupán ëgyetlen jelentés társú (H—J), s ennek mögfelelően a többjelentésűné mögjelennek a másodlagos jelentésök, de ezök között kapcsolat áll fönn, szömbe az azonos alakú szavakkā. Rokonértelmű szavakná azonban épp fordított viszonyt figyēhetünk mög, ott a jelentés azonos és a hangalak tér ē. A paranímák betűképileg igen közē ának ëgymáshoz pl.: helység ~ helyiség, még sincs sömmiféle kapcsolat a kettő között. Mindön szóhoz tartozik ëgy jelentésmező, melyet a köréje szerveződő alá-, fölé- és mellérendelő fogāmak ākotnak.

Kép forrása:
http://www.helyitipp.hu/kepek/vegyes-kepek/hurramegint.jpg