Előzetös az elemzésbül:

"...Ané'kű’ tárja elénk a szabadságtú’ mögrészögű’t művész kálváriáját..."

A Gilitze Blog ímhol prezentálja követköző elemzésit, melynek témája ismét ëgy kortárs mű – Garaczi László "A mennyország térképé"-nek első fele. Remélöm, hogy a vissza-visszatérő ó'vasók ismét hasznosnak talá'ják ezt az elemzést is; mindön kommentöt szívesen várunk.
 

Garaczi László: A mennyország térképe

            Elemzésöm alapjáú’ a műben mögjelenő összehasonlítást vöttem alapú’, azaz az író milyen hasonlóságokat födöz fő’ az őrű’t és a lángelme között, illetve, milyen eszközökkē’, milyen módon fejezi az ezök között feszülő ellentétöket vagy hasonlóságokat.

            „Zseniális düh kerített hatalmába, a grafománia, más néven írásdüh…”. Az író má’ rögtön a novella első részének (Lombroso) első sorában fölvezeti a témát, amit az egész alfejezetön át tárgyal. Az írást, azaz az ā’kotást, a teremtést összekapcsó’ja az őrű’ettē’. Ennek ē’ső mögnyí’vánulása a grafománia, azaz a betegös írásszenvedély. Leírja ennek az állapotnak a tüneteit, az idegösen rángó lábat, a kényszermozgást, azaz ahogy folyton lyukat váj székinek lába a padlóba és, hogy annyira magávā’ ragadja az írásvágy, hogy azt sem vöszi má’ észre, hogy a végrendeletit az asztallapra írja. Ezt követően Miltont említi – az ē’veszött Paradicsom íróját –, aki látási fogyatékossága ellenére is képes vó’t mögalkotni emböriség-költeményit, lányainak diktá’ván.  Miután a mű kezdő sora fő’vetötte az alapkérdést, ē’kezdi mögvizsgálni a kérdést mindkét szempontbul. Milton az író ē’ső példája a zsenire, a lángészre, aki vaksága ellenére is képes vó’t alkotni. „… Meghagytam örököseimnek, hogy síromra egy almát tegyenek…”. Újabb alakokat említ: Éva, Paris és Newton. Az alma ebben a helyzetben a kötelék, ami közös mindëgyik személyben, mind szimbolikai értelemben, mind ténylegösen. Ténylegösen, hisz mindannyiuk életiben jelentős szerepet játszott. Éva, az első embör felesége azzā’, hogy leszakította a kígyó szavára az almát, Ádámmal ëgyütt kiűzetött a Paradicsombul. Párisz azzā’, hogy a görög mondavilág szerint Aphrodité istennőnek ítélte a legszöbb istennő címéért járó ā’mát (a káosz ā’máját, Eris ā’máját), kirobbantotta a Trójai háborút. Newtont – az ē’terjedt történet szerint – ëgy fárul leesött alma ihletett mög, hogy tökéletesítse a gravitációrul ā’kotott fogā’mát. Szimbolikailag pedig – ē’tekintve az ā’ma számos értelmözésitül – ebben a műben az ā’ma az őrület és a lángelme egyesülése, azaz a kettő tökéletös uniója. Éva kíváncsisága hozta az emböriségre a keresztény dogmák szerint az eredendő bűnt vagy az áteredő bűnt. A kíváncsiság alapvető művészi tulajdonság, hajtja az új kifejezésmódok keresésit. Más szemszögbül viszont a művész is elér ahhoz a ponthoz, amikó’ is választania köll, hogy e szó nevében hajlandó lögyen-ë a tiltás ellen cseleködni – ami löhet óvás is a rossztól, nem csak ëgy önkényes parancs–, hajlandó lögyen kétkedni a jóban, vagy nem. Olyan kérdés ez, mint ē’választani a lángelmét az őrű’ttől vagy választani közülük, hogy mikor melyikrő’ beszélünk.

            „… Annyira megkönnyebbültem, hogy kiengedtem ketrecéből a kedvenc kopasz kanárimat, és nekifogtam a sörivásnak”. Az elbeszélő a madár toposszā’ fejezi ki mögkönnyebbülésit. A kalickájábul szabadú’t madár, a szabaddá vált emböri lelköt szimbolizálja, a szárnyas madár, a szabadon szállható emböri gondolat. Ez a mögkönnyebbülés azonban nem tart sokáig, mert ismét fölélénkül a grafománia „… újra írnom kellett”. Ezúttā’ ëgy levelet akar címözni Istenhez, de nem tudja, hova kű’dje. Itt nem maga a levél áll a középpontban, annak ellenére, hogy gyönyörűnek írja le, hanem az út a Bibliához, ahol reményei szerint talál valami segítséget a címzéshez. Ezt az utat ëgy gyermekkori rossz szokás jellemzi, azaz útfélen az elbeszélő  mindön lépcsőt, utcakövet, szőnyegmintát mögszámol. Miután ezzē’ újra fölvezette a témát, visszatér annak elemzésihöz, de ezúttā’ nem a lángelmék és az őrű’tek közötti kapcsolatokat keresi, hanem a tömegbül kiemeli önmagát, az elbeszélő  a nagy embörök tulajdonságai alapján keresi a választ a kérdéseire: „… Lángész vagyok-e vagy őrült? Esetleg mindkettő…”. Fő’sorakoztatja az izmok idő előtti ē’sorvadását, a sápadtságot, valamint, hogy a nagy embörök feje forró, lába hideg, vagyis átvitt értelemben, elméjüket belülről égeti az alkotóerő, a képesség, hogy valamit teremtsenek. Mint az ē’ső összehasonlításná’, itt is mögnevezi azokat, akiket sorstársainak tart. De ezúttā’ nem csak mögnevezi Beethovent, hanem ki is fejti, hogy miért tartja őt önmagához hasonlatosnak. Ő csak ëgy ëgyszerű kántor vó’t, míg ëgy verekedésben valaki orron nem vágta és ëgy gerenda a fejére nem esött. Tehát ahhoz, hogy kitörjön az ëgyügyűségbül, köllött ëgy őrű’t ráhatás, ëgy vereködés, vagyis köll ëgy csöppnyi őrű’tség a művész életiben, hogy kitörjön a szürkeségbül, hogy zsenivé vá’hasson, hogy fő’födözzön (Kolombusz Kristóf említése), hogy ā’kosson (Dante). Ezt az átlagosbul születött teremtőerőt a tavasz toposszā’ fejezi ki, a természet fő’támadása a tél zordságábul, hasonlóan az embörbül fő’támadó művészhöz. „… Tavasszal… írta Lombroso a Lángész és az őrületet…”. Mögérkezünk az alcím mögértésihöz, mely le is zárja azt a gondolatmenetöt, amit az izomsorvadássā’ kezdött ē’. Lombroso ebben a könyviben kijelenti, hogy a bűnözők testi és mentális fölépítése má’ kezdetben ē’tér a normális embörtül, s ezök hajszó’ják bele az őrű’tségök ē’követésibe, ilymód természetükbő’ fakadóan hasonlóak az őrű’tekhöz. Így tehát az írói én kutatása –, ami löhet akár az író saját hovatartozásának kutatása vagy csupán ē’méleti kérdés – a végihöz érközik, Lombroso személyiben mögtalá'ja azt, aki kimondja, hogy a művész eleve ē’rendeltetött ā’ra, hogy ā’kosson, a homlokán a jel, hogy teremtsön. 

            Az író visszatér Dantéhöz, fő’használja az Isteni színjáték ëgyik alakját, Ugolino grófot. A grófot szöröncsétlennek nevezi, s amikó’ ëgyik ismerőse möglátta a róla festött képet, ëgy csirkecombot vágott hozzá, nehogy éhön haljon. Az árulással vádolt Ugolino-t ugyanis Ruggieri érsek négy fiával ëgyütt ëgy toronyba záratta ital és élelem nélkül. Fiai szenvedtek, mire ő két öklit rágta tehetetlenségiben, s fiai – abban a hitben, hogy az éhségtő’ töszi – fő’szólították, hogy ögye mög őket. Végű’ Ugolino tette miatt az Infernóba kerű’t, vállig belefagyva a tóba. Képiben ëgy olyan személy tűnik fő’, aki nem rendē’közik különlegös adottságokkā’, nem illik a korábbi személyök listájába. Ő azt a személyt jeleníti mög, aki bizonyos körülményök között, ëgy bizonyos határon túl is ē’fogadja az őrültségöt, követi, amit súg neki. Korábban azt mondta az író, hogy a zseninek szüksége van az őrületre, hogy kitörjön az átlagos embörök tömegébül, de itt pontosítja korábbi kijelentésit, arró’ kezd beszélni, hogy mi az a határ, amin túl nemet köll mondani, mi az a mezsgye, amin túl má’ nem löhet járni.

„… Körberajzoltam a zsírfoltokat, és rádöbbentem, hogy a mennyország térképe…”. Mögjelenik a novella címe. A festményre csöppent zsírfó’tok, mindazon információ, mindazon gondolat, melyet kérdésének mögválaszolása során talá’t. Az elbeszélő  röndözi ezöket, ē’gondolkozik rajtuk, mígnem rádöbben, hogy mögválaszó’ta a kérdésit, birtokába jutott a tudásnak, a mögoldásnak, azaz bírja a mennyország térképét.

Az Ugolino-val bevezetött mezsgye fölötti elmélkedésit azonban folytatja, a válasz után kitekint, didaktív szellemben mögvizsgálja az őrületnek és a mértéktelenségnek önmagára gyakoró’t kihatásán túl, hogy mily egyéb következményökkē’ jár. A sok művészt sújtó alkoholszenvedély eredményinek tekinti, hogy a nagy embörök gyermekei tolvajokká, gyilkosokká, hülyékké, sorvadásosakká, rosszlányokká vá’nak, akik elődjükkē’ ellentétben milliós kárt okoznak hazájuknak.

„…Nem mertem borotvát ragadni, mert féltem, hogy megsebzem az arcomat…”. A művészembör másik tulajdonságának tartja a túlérzékenységöt, ami miatt a hétköznapi embör számára érthetetlen dó’gok miatt aggódik, fölöslegös dó’gok miatt vacillá’. Ezökben a pontokban végig mögjelenik Lombroso ē’mélete, az alcím, miszerint ezök az embörök ilyennek születtek, születésüktő’ fogva bírnak ezökkē’ a tulajdonságokkā’, azaz hátrányokkā’ vagy előnyökkē’. Az ezt kifejezendő hétköznapi témák után Byront említi, mint ennek az állapotnak a legfölsőbb fokát, amikor a művész olyannyira átadja magát ennek, hogy képessé válik elalélni a gyönyörtő’. Ezt a gondolatot nem fejezi be rögtön, inkább mögtöri – mintha hatásszünet lönne – ëgy beékelt gondolatfoszlánnyā’ a „híres emberek házassági statisztikájá”-vā’. A kitérőt követően folytatja annak az állapotnak a leírását, amikor a művész nem képes möghúzni azt a vonalat, amin túl őrű’tsége veszélyös méretöket ölt.

„…Ekkor hirtelen búzaszemmé változtam és rettegtem, hogy kanárim felcsippent…”. A madár, amit ő maga engedött szabadon föl akarja falni, azaz az olyan mértékű szabadság, amikó’ nem ismer ē’ semmilyen határvonalat, korlátot, vagyis tē’jesen átadja magát az őrű’tségnek, s az elemészti. Ezön a ponton hozzáadja gondolatmenetihöz a korábban említött költő hőstípusának jellemzőit, a byroni hős jellemzőit, mintegy párhuzamot vonva a művészembör és eme hőstípus között. „… Közérzetem jelentősen megjavult… újra elkomorultam…”. A szeszély, a kiszámíthatatlanság jelenik mög oximoronként (mögjavú’ azzā’ hogy ē’komorú’), ahogy a művészt önnön ihlete innentő’ kezdve kénye-kedvire dobá’ja, mozgatja, akár a byroni hős vívódik bipoláris jellemivē’, érzelmi konfliktusaivā’.

„… Borzasztó fenyegetések és bosszúkiáltások közepette vonultam végig…”. A végső állapot, az önkontroll teljes ē’vesztése, a mezsgyén ide-oda járkáló művész teljesen maga magáévá töszi, ami segítött neki kitörni, de egyúttā’ ē’feledközik mindön más értékrül. Terveibe vöszi, hogy mint az „Elemek Ura” ē’ fogja pusztítani a fő’det, és a romhalmazrú’ ē’kiáltja magát a végtelen űrbe: reszkessetök. Lombroso  ē’méletr itt igazolttá látszik válni, ez az embör, akit az e’beszélő lírai én mögjelenít, jellemibül fakadóan hajlott ā’ra, hogy űrültté váljon és előbb vagy utóbb elérte sorsa bete’jesödésit. Az író azonban nem fejezi be a gondolatsort, nem mond ítéletöt, nem von le belőle tanulságot. Ané'kű’ tárja elénk a szabadságtú’ mögrészögű’t művész kálváriáját, hogy a végin ebben a zaklatott állapotban engedi ē’ a szálat. Történhet ez azé’, mē’ amikó’ a hajdan vó’t művész ē’jut ebbe az állapotba, már nem lehet mögállítani, vagy má’ nem löhet a kiindulási helyzet alapján elíté’ni – Lombroso véleménye szerint az őrű’töket nem löhet a társadā’mi szabályok szerint elítélni, mē’ ők lélektanukbű’ fakadóan képtelenök mögfelē’ni nekik és puszta lényük tereli űket a borzalmas végkifejlethöz.

            Alkalmasint a novella ezön része összetettségibül és kidolgozottságábul fakadóan, önálló műként is mögállná a helyit, mivē’ a fő’dolgozandó témát, az őrű’tség és a lángelme kapcsolatát mindönre kiterjedően vizsgá’ja, elemzi közös tulajdonságaikat, ellentéteiket, hatásaik tükrében is.

Gilitze Blog

► További elemzések:

Király László: A Santa Maria makettje

Charles Baudelaire: A hattyú

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.